28. Fejezet

Josh egy puszit nyomott az arcomra, majd visszakísért az asztalhoz, ahol már nagyban folyt a társalgás. Helyet foglaltam Harry mellett és érdeklődve lestem rá, mosolyogva szorította meg a kezemet, ezzel azt jelezve, hogy eddig minden úgy ment, ahogy azt Ők akarták. A hatalmas teret klasszicista zeneszerzők művei töltötték meg, lágy muzsikájukra az emberek bécsi keringőt táncoltak, mindenki boldognak tűnt.

Hirtelen egy nem kívánt személy kezdett közeledni az asztalunkhoz. Fehér nagyestélyit viselt ezzel kihangsúlyozva kecses vonalait, szőke haját egy fonott koszorúba rendezték, míg arca csillogott a sok sminktől. Tűsarkúja hangos kopogására minden ember felfigyelt, Josh felemelte a fejét és a lányra pillantott. Szemei elkerekedtek és azonnal felpattant, de már elkésett. Kitty hangja villámcsapásként szakította félbe az asztalnál folyó beszélgetést.

 - Apám – kezdte nyájasan, mire bennem megfagyott minden. Jean kéjesen mosolygott Kittyre és egy kedves puszit nyomott az arcára. Josh megmerevedett és elfordította az arcát, homlokán gyöngyöztek a kristályos cseppek, szemeit összeszorította és valamit elmormolt magában. Nina ijedten kapott a kezei után és súgott valamit a fülébe.

 - Kincsem, hát ideértél? – szólalt meg mély hangján Jean és végig simított a lány loknijain.

 - Igen, apu – lehelte gonosz mosolyra húzva vörösre mázolt ajkait. – Ideértem.

Az asztalnál érezhető volt a feszültség keserű íze. Én mereven figyeltem a lányt, úgy ahogy azt Josh is tette. Jean ajkai egy gunyoros mosolyra kunkorodtak, fényessége elveszett, ugyanolyan kegyetlen gyilkos lett a szemem előtt, mint Kirk. Joshra nézett, majd rám. Izzadtam a félelemtől. Szemein láttam, hogy mindent tud, Kitty elárult minket és nem is akárhogyan. Kezeim akaratlanul is, de ruhám alá csúsztak, ahol rámarkoltam késemre.

 - Hát akkor el is kezdhetnénk, nem gondoljátok? – hangja ünnepélyesen zengett. – Kitty drágám én vagy te mondod el a tudnivalókat?

 - Átadom a szót neked – nyomott egy puszit a férfi arcára. Igazi mosoly díszítette ajkait.

Annyi éven keresztül vártunk erre, hogy végre sikerüljön lebuktatni a maffiát, és oly közel kerültük már az eléréséhez, de nem. Mindig van és lesz az emberek közt, aki mindent tönkre tesz. Nem tudunk olyan szövetséget kialakítani, ahol ne legyen egy áruló, mert sosem tudhatjuk, hogy éppen kivel is csevegünk.

 - Jean, megkérdezhetném miről is beszélsz? – sziszegte Kirk. Szemei értetlenséget és dühöt árasztottak magukból, észrevehetetlenül jelzett az embereknek, úgy látszik rájött, hogy nem csak ők, de az ellenség is kitervelt egy eléggé ütős tervet.

 - Josh, gyermekem – nevetett fel, mire a felszólított alany felpattant és szikrákat szóró szemekkel meredt Jean-ra. – Szörnyű trauma volt azt látni, hogy a saját véred elárul – rázta meg a fejét csalódottan, de ajka végében elhelyezkedő gúnyos mosolyt meglátván mindenki tudatosult róla, hogy csak megjátssza magát.

Duplán megmerevedtem. Josh lehunyta a szemét és egy kósza könnycsepp tört utat magának. Nem lehet ez igaz, Josh nem lehet áruló? Vagy igen?

 - Miről beszél maga? – csattantam fel, ezzel magamra vonva mindenki figyelmét. – Hogy merészel egyáltalán ilyet kiejteni a száján?!

Reszelős kacagása fájt a fülemnek. Felálltam és szúrós pillantásokkal hallgatattam el őt.

 - Jól átvertétek a társaitokat! – törölgette szemeit, túl játszva szerepét. Harry megmerevedett és lehunyta szemeit. Homloka ráncokkal volt díszítve, gondolom nem akart hinni a füleinek. – Kirk, okosabbnak hittelek ennél, komolyan bedőltél két fiatalnak…

 - Uram! – hördült fel mellettem Harry. – Kérem, beszéljen érthetően, Josh, Del foglaljatok helyet – intett a székekre, mire engedélyesen le is ültünk.

 - Milyen kis türelmetlen – kuncogott. – Csak arról, hogy a te drága Delanid, nem az, akinek mutatja magát…

 - Hisznek egy ilyen csalónak? Mikről zagyvál ez itt összevissza! – szóltam közbe.

 - Fogd már be! – ordított rám Kirk. Megszeppenve néztem az örvénylően zöld szemekbe és sajnos teljesítettem a kérését.

 - Köszönöm Kirk, na hol is tartottam – vihogott fel és a mellette szobrozó Kitty is elmosolyodott. – Oh, igen – csapott a homlokára. – Csak annyi lenne, hogy nem léteznek Steewens testvérek. Átverés az egész, mindketten a Londoni Security Agents-nek dolgoznak, vagy az LSA ismerősebb?

Csönd. Ezzel tudnám az egész helyzetet jellemezni, én nem mozdultam és Josh sem. Harry lehajtotta a fejét az asztalra és ordítva túrt bele tincseibe, Nina undorodva kapta el kezét Joshtól és persze Houston csalódott pillantásaival sem éreztem magamat jobban. Kirk felvonta a szemöldökét és kérdőn pillantott Jeanra.

 - Miért hinnék magának? – kifejezéstelen hangjától kirázott a hideg. Féltem, rettegtem a következő eseményektől. Lionel készenlétben ült a helyén, ő sem akart hinni a maffia főnöknek.

 - Mert honnan is tudnám az egész terveteket, arról, hogyan is akarjátok elkobozni tőlem a szállítmányt? Mindent tudok, Kirk. De te semmit sem – húzta ördögi vigyorra a száját. – Mindannyiótokat egy–egy sniper figyel – csapta össze ünnepélyesen a tenyereit. – És itt még nem ér véget a mese, most jön az a rész, amikor kiderül, hogy az elbűvölő Fosphor sem tud mindent.

Josh felordított, de a kis piros pontocska a halántékán mindenkit elcsendesített. Ijedten néztem barátomat, ő pedig sírva ült egy helyben, fájt az arcát néznem.

 - Josh a fiam.

Ennyi kellett nekem előhúztam a késemet és ez jól célzott lövéssel eldobtam pontosan Jean felé. Az ablaküvegek betörtek és a feketén száguldó golyók felénk vették az irányt. Az ember tömegek sikítva és ijedten ordítva kezdtek eszeveszett módon futni. A szép csendben táncoló tömeg szertefoszlott. Emberek százai estek össze, fejükön egy vörös ponttal.

Kirk felém vicsorított, mikor arcán egy piros pontocskából folyni kezdett a vér. Élettelenül esett az asztalra. Lionel felkiáltott, de hangja egy halott hörgéssé változott. Fegyverek zaja és ordítások kegyetlen kavalkádjává változott a bál. A zene elcsendesült és recsegve adtak még rémisztőbb képet a történéseknek. Féltem. Josh a kezemért nyúlva kezdett el futni, Houston után, akinek a kezében egy fegyver pihent. Minden előtte szaladó élőlény holtan esett össze, mikor hirtelen egy gépfegyver hangjára lettem figyelmes. Felsikítottam.

Houston testét ezer golyó szelte át, testének cafatjai szerteszét repültek. Arcunk vörös lett a vérétől. Lefagytam. Houston teste élettelenül esett össze, pont előttem. Ő, aki annak ellenére, hogy megtudta az igazságot segített nekem. Zokogva hanyatlottam a földre, Josh ordításaira sem bírtam odafigyelni. Minden szétesett körülöttem. Már nem akartam élni, azt a sorsot kívántam saját magamnak, mint Houston, nem érdemlem meg az életet.

A történések lassított felvételben tekeregtek körülöttem. Emberek estek el egymás után, üvegek törtek darabokká, a jégszobor, amit Kirk készítettet az alkalomra, apró darabokban hevert a földön, kristályos fehérsége már rég elveszett, vörösen virított a padlón.

Szemeimmel Harryt kerestem, de nem találtam sehol az örvénylő kavalkád elnyelte őt is. Féltem, hogy talán holtan találom meg, hogy talán már nem él. Egy test hanyatlott rám. Josh volt az.

 - El kell menekülnöd innen – ordította fülembe és egy újabb golyózápor hasított el fejünk fölött.

Jean az asztalunknál hevert, nyakából egy kés állt ki, mellette Kitty feküdt holtan. Fehér ruhájára rátapadt a vörös folyadék. Houston előttem, Nina mögöttünk, Lionel az asztalnál, Adam a földön. Mind halottak.

 - Del! – kapart fel a földről. Ruhámat egy könnyed mozdulattal téptem szét, szörnyen zavart a járásban. Szemeim előtt már csak az lebegett, hogy Josh életben maradjon, semmi más. Ha kell életem árán is, de megvédem őt. Rohantunk az embertömeg szétnyílt előttünk. Szemeimet nem vettem le a tömegről, mikor egy test csapódott nekem. Ijedten kiáltotta fel, de zöld szemeibe felnézve testemben szétáradt a nyugalom.

Harry volt az. Haja vöröslött a sok vértől, ruhája darabokban hevert a vállán, szemei könnyekkel voltak tele. Meg akartam ölelni, elmondani neki, hogy a szeretetem nem megjátszás volt, mikor egy végső dördüléssel elsötétült előttem minden. Két fájdalmas kiáltás és vége…


Kedves Olvasóim!

Itt is lenne az utolsó rész. Még egy Epilógus és vége. Furcsa érzés annyi ideig írtam ezt a sztorit, mondhatni egy éve kezdtem el. De még nem búcsúzkodunk :)
Köszönöm a kedves szavakat, nagyon jól esik a támogatásotok! Remélem ide is írtok pár megjegyzést (lehet építő jellegű, nem harapok :)) Szombaton jön a folytatás!

Puszi Kira!