18. Fejezet

A vörös rózsákat egy vázába helyezve gyönyörködtem bennük, akár egy jól megrendezett romantikus film. Tudtam, hogy Harry egy jól nevelt úriember, de sosem gondoltam volna, hogy ennyire ragaszkodik a régi felálláshoz. Öltöny, rózsa, étterem, bár egyáltalán nem volt ellenemre, sőt. Élveztem azt, hogy egy régi filmbe csöppenhettem a segítsége által, hogy egy igazi lánynak érezhettem magamat. Visszamentem az ajtóhoz, segített felvenni a kabátomat, amit egy kedves mosollyal jutalmaztam.

Egy drága étterem előtt parkolt le kocsijával, kilépve azonnal megcsapott a fagyos szél, de szerencsére bent sokkal melegebb volt.

 - Uram – lépett elénk egy pincér.

 - Styles névre foglaltam helyet – pillantott a férfira. Kopasz öregember volt, testét egy fehér ing és egy mellény takarta, úgy ahogy a személyzet többi tagját is.

 - Oh, igen jöjjenek – kísért az asztalunkhoz. Szemeimet végig jártattam a csodás épületen. Barokk stílusban épült, túldíszítettségét bárki kiszúrhatta volna, az asztalok tisztes távolságban voltak egymástól. Az étterem tele volt öltönyös és báli ruhákba öltözött emberektől. Gazdagok. Kissé furcsán éreztem magamat a sok előkelő ember közt, de ezt sose említettem volna meg. Egy két személyes asztalhoz érve a pincér bájosan mosolyogva segítette le a kabátomat. – Foglaljanak helyet – mondta nyájasan. Végül nálunk hagyva az étlapokat távozott.

 - Remélem nem baj, hogy ilyen helyre jöttünk – nézett rám ijedten.

 - Nem, dehogy… mindig is kíváncsi voltam milyen egy ilyen előkelő helyen randevúzni – kuncogtam. Megkönnyebbülten felsóhajtott és kezeit a hajába vezette. – Na, akkor mesélj magadról! – kérleltem egy percre felpillantva az étlapból.

 - Öhm… oké – nézett mélyen a szemembe. Elvesztem közöttük. – Hát kiskorom óta ilyennek neveltek - mutatott magára. - Sok ideig nem sejtettem, hogy kinek a fia vagyok, egyszerűen élveztem, hogy minden megadatik nekem. Van egy öcsém – kezdett neki. Meglepetten figyeltem fel rá.

 - Öcséd? Nem is tudtam – elmélkedtem zavartan.

 - Igen apám eltitkolta mindenki elől, úgy ahogy engem is. Sok ideig rólam sem tudták, hogy létezek e. Csak pletykák szóltak arról, hogy Kirk Stylesnak fia van. Apán nem szereti a felhajtást maga körül, ugye, hogy nyugodtan tudja végezni a munkáját – mesélte tovább. Érdekesnek találtam, hogy így megnyílt előttem, de egyben mardosott a bűntudat, mert ezt el kell majd árulnom Mr. Jonesnak. Ha akarom, ha nem. – Így hát senki sem tud az öcsémről, persze a család, meg pár bizalmas emberen kívül – nézett rám kedvesen.

 - Elszabadott ezt mondanod nekem? – hajtottam le a fejemet.

 - Del, én megbízok benned – mosolygott rám. Arcom vörössé vált, nem kellene, suttogtam magamban. – Anyám kiskoromban meghalt, öcsém Lionel összesen két éves volt, mikor anyánk elhunyt – karjaim automatikusan nyúltak az övéiért, amit meglepetten tapasztalt. – Nem érzékelt belőle semmit, még most sem emlékszik rá… én akkor 7 éves voltam. Persze velem más volt az eset, szörnyen ragaszkodtam anyához. Inkább anyás típus voltam, így a halála megrázott. Két éven át gyászoltam, míg apán meg nem elégelte a depressziómat – mosolyodott el. – Kihúzott a csávából és kezdett beavatni a dolgaiba.

 - De, hisz akkor még csak 9 éves voltál! – vágtam közbe hüledezve.

 - Pontosan, fel sem fogtam mi ez az egész, egy játék volt a szemem előtt, és pont ezt akarta, hogy ne érezzek semmit, csak hidegvérrel bámuljam azt a kegyetlen világot, amit felépített – sóhajtott fel. Ujjai lágyan cirógatták az enyémeket, érintése fájt már a gyönyörtől, de próbáltam palástolni gyengéd érzéseimet. A pincér felvette a rendeléseinket és már ment is a dolgára. Harry folytatta.

 - Viszont, akármennyire is próbált kegyetlenné varázsolni nem sikerült neki. Volt bennem valami, ami nem nagyon tetszett neki, talán egy kis emberiség – horkantott fel, amitől egy apró kuncogást megejtettem. – Persze képes vagyok ölni meg minden csak, érzek irántuk egy kis sajnálatot – sóhajtotta. – Apám célpontja, miután kegyetlenül gyengének nevezett, Lionel volt. Mivel anyám csempészett belém egy kis kedvességet más voltam, de öcsém ebből nem részesült, hisz anya akkor már halott volt. Belőle kitudta hozni azt, amit belőlem nem sikerült, hogy rezzenéstelen arccal verjen agyon egy nőt és semmi szánalmat ne érezzen iránta – vált arca hideggé és keménnyé. Lionel neve számomra már nem egy kedves kisfiú volt, hanem egy megrontott férfi. – Nem érdekes – legyintett fedezve előtörekvő érzéseit az arcán.

 - És apátok mit akar azt, hogy te vagy ő legyen a maffia új feje? – suttogtam, mivel nem volt szándékomban az, hogy szomszédaink halljanak valamit a beszélgetésből.

 - Engem akar, tudja, hogy sokkal megfontoltabb vagyok, mint Lionel, de őt akarja bal kezemnek, mint apámnál Greg. Úgy gondolja, ha ez így történne, Londont teljes egészében megtarthatná, de nem számol Lionel éhségéről. Ő akarja az egészet, maga akarja egész Londont irányítani, 16 évesen nem látja át a dolgokat rendesen – túrt bele szanaszét kókadozó tincseibe. – Túl fiatal volt, amikor belekerült ebbe az egészbe – lehelte meggyötörten a szemembe nézve.

 - Várj akkor te 21 éves vagy? – esett le az állam megragadva persze a lényeget. – Vagyis nagyon sajnálom – kezdtem magyarázkodásba, de mosoly kerekedett az arcára.

 - Igen 21 éves vagyok, de szabad megkérdeznem a te életkorodat? – nevetett fel, megmutatva nekem gödröcskéit.

 - Persze semmiség – legyintettem. – 22 – válaszoltam. Bólintott. Nekem viszont furcsa volt, fiatalabb, mint én.

 - Hát szerintem én elregéltem az egész életemet, mesélj te! – mosolygott szüntelenül. Istenem ez a mosoly, helyben apró darabokra olvadtam.

 - Igazából nincs olyan érdekes életem, de na – nevettem fel. – Március 18.-án születtem. Egy szegény családban nőttem fel, egy kis lakásban éltem én, a szüleim és a bátyám. Bátyám egy évvel ezelőtt hunyt el – pislantottam fel a mennyezetre, elrejtve elő törekvő könnyeimet. – Aztán így kerültem ide – töröltem meg a szemeimet, figyelve sminkemre. – Mondtam, hogy nem nagy dolog.

 - Szüleid élnek még? – tapintott egy kényes témába.

 - Apám meghalt nemrég, anyám még él – köszöntem meg a pincérnek, aki kihozta a rendeléseinket.

 - Igazán sajnálom, nem akartam tapintatlan lenni – szabadkozott azonnal, de egy mosollyal elhallgatattam.

 - Nem tudhattad – kóstoltam bele az ínycsiklandó fogásba. Értettem miért ilyen nagy a felhajtás ennél az étteremnél, isteni volt minden ételük. Ezután persze sokkal szórakoztatóbb témába vetettük bele magunkat és nevetve élveztük egymás társaságát. Szörnyen sokat nevettem, neki köszönhetően. Megismertem egy másik oldalát is, felszabadult és vicces, igazi főnyeremény. A rossz az volt az egészben, hogy élveztem Harry társaságát, és egyáltalán az eszembe sem jutott Josh. Végül befejezve az étkezést, fizetett.

 - Szabad megszólalnom? – szólaltam meg, amikor Harry a számlát rendezte.

 - Már megszólalt Kisasszony – mosolygott rám a kopasz pincér. Egy fintorral válaszoltam, majd a srác felé néztem.

 - Fizethetem a saját számlámat – Harry ijedten kapta rám a tekintetét.

 - Még mit nem – nevetett fel. Hagytam a témát, hisz nem volt kedvem veszekedni vele. Felállva felsegítette a kabátomat, távoztunk. A meleg épületből kiérve azonnal megcsapott a jeges szellő. Összehúztam magamon a kabátot. – Fázol? – pillantott rám. 

 - Nem – hazudtam, semmi kedvem sem volt haza menni. – Haza sétálunk? – kérdeztem remény telve. Nevetve bólintott és neki vágtunk a hideg éjszakának. Kezét megragadva bújtam mellé, nem törődve reszkető végtagjaimmal.

 - Nagyon élveztem az estét – néztem engem pásztázó zöld csodáiba.

 - Én is – lehelte megbabonázva.

 - És persze köszönöm – értünk túl gyorsan a lakásom kapujához. Felkísért az emeletig és megállt mellettem. – Bocsi, hogy elráncigáltalak magammal, most vissza kell majd menned – jutott hirtelen az eszembe, hogy a kocsija ott maradt.

 - Semmi baj – mosolyodott el. – Akkor, szia – lépett egyet felém. Torkom elszorult, szívem hevesen vert, míg pillangóimon egy erős tornádó sodort végig. Olyan közel állt hozzám, éreztem forró mentolos lehelettét az arcomhoz csapódni.

Egymás tekintetét állva néztük egymást. Tenyereimet felvezettem a mellkasán, megállapodott hevesen verő szívénél.

 - Miattad ver ennyire hevesen – súgta a fülembe vágytól csöpögő hangon. Ajkai érintették a fülemet, végig futott rajtam a libabőr. Kívántam őt, talán úgymint még senkit soha. Féltem az érzéstől, de egyben tetszett. Államnál fogva felemelte a fejemet és egy hajszálnyit közelebb hajolt, várt. Persze, hisz úriember, azok nem kapnak le csak úgy egy lányt. Várt, mégpedig ellenkezésemre, vagy netalán igenemre, mégsem tettem semmit. Ajkai oly hívogatóan néztek velem farkasszemet, de nem bírt magával erősen tapasztotta azt az enyémekre. Az érzéstől egy nyögés szaladt ki a számon. Gyengéd volt, figyelmes, úgy csókolt, hogy majd’ beleszédültem. Életemben nem volt részem ilyen mámorító csókban, Josh mellette elbújhatott. Egyik kezemmel a nyakát simogattam a másikkal, pedig hajába túrva húztam közelebb magamhoz. Nem tétlenkedett, tenyereit a derekamra csúsztatta és a falnak lökve nyomta nekem csípőjét.

Megbénulva nyögtem fel az érintkezésre, szívem zakatolt. Ajkai elváltak az enyémektől és nyakamat kezdték ostromolni.

 - Harry… - nyögtem ki nevét vággyal telve.

Kabátom egy hangos csattanás mellett ért földet. Puha ajkai nem hagytak egy szabad területet a nyakamon, végül szemeimre lehelt egy puszit és rátapadt az ajkaimra. Tenyere óvatosan simogatta a derekamat, nem volt pofátlan, nem nyúlkált sehova, csak ha engedtem és ez annyira elvarázsolt. Tudtam, hogy mindennél erősebben akar engem, mégis megtartotta hidegvérét. Kabátját lehámoztam róla, és egy ugrással már rajta is voltam.

 - Akarlak Del, annyira, de annyira – susogta ajkaimra.

 - Én is téged – sóhajtottam szenvedélyesen. Elmosolyodott, de valaki megzavart minket.

Josh.

Barna szemei szikrákat szórtak Harryre és csalódottan nézett rám. Elbújtam előle, egyszerre elkerekedett rajtam a bűntudat, de nem tehettem róla ez a fiú, oly annyira beleásta magát a szívembe és, ha akarom, ha nem, tudom, hogy már késő, mert beleszerettem. Ez az este megváltoztatott, teljesen és megmenthetetlenül bele estem a fiúba, és sajnos Josh emellett az érzés mellett eltörpült, talán egy barátként szeretem, és nem szerelmemként.

 - Hello! – köszönt illedelmesen. Harry szemei kitágultak, ahogy rám nézett.

 - A te fivéred nem meghalt? – kérdezte felismerve a helyzet súlyosságát, rájöttem, hogy az igazi életemet meséltem el neki. Eltávolodott tőlem, és engem ez megemésztet, nem akartam, hogy elmenjen mellőlem.

 - Van egy másik is – ragadtam meg a kezét és magamhoz húztam. Nem foglalkoztam Josh-sal, csak vele. – Nem mondtam el tudom, de aj… nem akartalak vele untatni – fogtam kezeim közé gyönyörű arcát.

 - Nem untattál volna – nyomott egy csókot ajkaimra. -  Találkozunk még, megígérem – kapta föl, a földön heverő kabátjainkat. – Nem akarok zavarni.

 - Nem zavarsz – csúszott ki a számon. Magabiztosan elmosolyodott és egy utolsó csókot csenve tőlem elment. Kábán néztem utána és szívverésem kezdett normalizálódni.  

 - Csak az ügy miatt nem igaz? – csattant föl Josh. – Lefeküdtél volna vele, ha nem jöttem volna? – lépett mellém.

 - Én… nem – habogtam zavartan pislogva. – Josh én nem…

 - Mi nem? – kérdezte gúnyosan. – Del láttam, hogy néztél rá! Láttam Del, elvakított a szerelem! – túrt idegesen a hajába.

 - Nem igaz! Josh…

 - Mi van azzal, hogy csak az enyém vagy? Hmm? Már nem érvényes? – suttogta meggyötörten.

 - De igaz csak… nem tudom Josh. Én, szeretlek téged – bújtam oda hozzá. Megbabonázva nézett engem. Meg akart csókolni, de nem bírtam kihasználni. – Kérlek, menj el – néztem rá.

 - Mi van? – kérdezte feleszmélve.

 - Menj el – néztem rá utoljára.

Drága Olvasóim!

Nagyon le vagyok maradva ezzel a sztorival, úgyhogy ne haragudjatok rám, ha jövő héten késik, majd a rész.

Remélem tetszeni fog nektek a rész és megajándékoztok pár szóval, ami persze lehet kritika. Kérlek írjatok mert szörnyen kíváncsi vagyok arra, hogy mit is gondoltok a részről. Köszönöm az előző részhez érkezett kommentett, remélem most is kapok egy kis szösszenetet.

Puszi Kira!