17. Fejezet

Mozdulatlanul hevertem az ágyamban, míg a kocsik kinti zaja betöltötte szobám csendes világát. Gondolataim kavarogtak bennem, annyi minden történt velem, de az előbbi incidens, nem hagyott nyugodni. Már aludnom kellene rég, de szemeimet nem tudom lehunyni. Csak bámultam kifelé az ablakon és gyönyörködtem az éjszakai Londonban.

Autók százai lepték el a sötét utakat, emberek haladtak át a kereszteződésen. A fák csupasz lobjai hajlongtak az erős szél hatására, szerelők másztak fel a lámpaoszlopokra és karácsonyi díszekkel lepték el azt. Fénylett az egész város az égőktől, még nem volt alkalmam megcsodálni a karácsonyfát, de mindenképp sort kerítek rá. Ahogyan szemléltem az utcákat, egyszerűen lecsukódtak a pilláim és magával ragadott az álmosság.

Másnap szerencsére semmi dolgom nem volt, szabadnapot kaptam. Kikászálódtam az ágyamból és az ablakomra tekintve elállt a szavam, egész London fehér köntös alá bújt. A hó hatalmas pelyhekben szálingózott az égből, ellepve a magányosan ácsorgó autókat és fákat. Mosolyomat elnyeltem és a fürdőbe sétálva elvégeztem reggeli teendőimet. Feltúrt házam látványa egy percre lelombozott, de nem jutottam semmire az agyalással, így csak összepakoltam és már szaladtam is a konyhába. Gyors reggeli után, azonnal kitártam az ajtómat és futottam ki az utcákra. Fekete és bézs árnyalataiban pompázó szövetkabátomat begomboltam, nyakam köré tekertem a sálamat. Kitártam a bejárati ajtót és belevetettem magamat a havas tájba.

 - Del – ölelt át hátulról egy kéz. Beleborzongtam érintésébe és egy könnyed mozdulattal a nyakába vetettem magamat. – Hiányoztál – simított végig az arcomon és egy csókot lehelt éhező ajkaimra.

 - Te is nekem – bújtam a nyakába és mohón szívtam magamba kellemes illatát. – Hát te? – néztem fel zöldes barnás szemibe. Mint az érett füge lágy árnyalata.

 - Hozzád jöttem – vont magához és egy szenvedélyes csókba forrtunk össze, persze nem maradt el a bűntudat. – Valami baj van? – fogta közre forró kezeivel az arcomat.

 - Randira megyek Harryvel – sóhajtottam, és egy bocsánat kérő pillantást vetettem barátomra. – Én tényleg csak az ügy miatt teszem – füllentettem, mert egyáltalán nem. Mélyen legbelül izgatott voltam és majd kivert az ideg, de ezt soha sem vallanám be neki. – Josh… - bújtam hozzá.

 - Tudom, Del… csak szar érzés – ragadott kézen. – Rossz, hogy a barátnőm randizni megy egy fiúval – nevetett fel keserűen. Tudtam, hogy szörnyen érzi magát, hisz én azt sem bírom el, ha egy lány egy kézzel hozzá nyúl. – Meg is fog csókolni? – eszmélt fel és ijedten pásztázta az arcomat.

 - Nem tudom… de hitelesnek kell lennem – hajtottam le a fejemet.

 - Le is feküdnél vele? – túrt idegesen barna hajába. Torkomon akadt a szó, erre még nem is gondoltam, mi lesz, ha ő többet akar majd? Ellenkeznék egyáltalán neki? Akaratlanul is, de eszembe ötlött a kép, ahogyan kissé izzadtan helyezkedik el felettem, édes ajkaival engem kóstolgatva. Pirulva hessegettem el a perverz énemet és teljes figyelmemet Joshnak szenteltem, aki kikelve magából túrta szét tincseit.

 - Lehet, hogy addigra lebuktatjuk, nem tehet semmit – húztam magamhoz. Kezeim közé vettem az arcát és egy lágy csókot csentem tőle. -, nyugi Josh… bármi is történik, ne feledd, én a tiéd vagyok – susogtam. Ajkai elváltak egymástól és olyan erősen vont magához, úgy, hogy az összes levegőmet kiszorította belőlem.

 - Annyira szeretlek – szuszogta meggyötörten.

 - Én is – nevettem fel.

Végül csak beszélgetve tettünk egy hatalmas kört a városban. Megnéztük a karácsonyfát, ami hatalmas volt. Egekbe nyúló vékony fa, égők ezrei díszítették. Gyönyörű.

Viszont haladva a városban egy égető szempárt éreztem a hátamon, akármikor hátranéztem mégsem volt ott senki. Képzelődöm, vagy a tényleg követ valaki? Nem csoda, hisz tegnap is rajtakaptam valakit. Haza érve elbúcsúztunk egymástól, felérve a lakásomhoz Houstont pillantottam meg az ajtómnál ácsorogva. Szőke haja arcába hullott, míg fejét lehajtva dőlt neki az ajtómnak. Testét egy sötétzöld kabát fedte, lábain pedig egy fekete nadrág feszült. Hatalmasat nyelve szólaltam meg.

 - Szia! – intettem idétlenül az ajtóm előtt ácsorgó fiúnak. Fejét felkapta, kék íriszeit mélyen az enyémekbe vájta és kedvesen elmosolyodva lépet felém egyet. Reszkettem, féltem, hogy talán elveszítem, mert nem akartam, legjobb barátom volt. Szerettem őt… persze csak barátilag. Egy ideig ácsorgott, majd mély levegőt véve megszólalt.

 - Szia! – túrta hátra egyre hosszabb haját. – Figyelj…

 - Sajnálom – vágtam a szavába. – Meggondolatlan voltam, csak arról a gyerekről a fivérem jutott eszembe, nem akartam, hogy úgy végezze, mint ő. Igazad volt talán nem kellett volna elüldöznöm, de csak az elhagyott húg beszélt belőlem. És tudom marhaságokat vágtam a fejedhez ok nélkül. Szörnyen érzem magamat, megtudnál bocsátani nekem? – meresztettem rá boci szemeket. Nem beszélt, csak mellém lépve szorosan a karjaiba zárt.

 - Köszönöm – suttogta. Nem tudtam, mire érti, de nem akartam megkérdezni. – Én nem haragszom csak kicsit felbasztad az agyamat – túrt a hajába. Istenem mi ez? Ez valami megbetegedés, mindenki folyamatosan a hajába túr!

 - Tisztában vagyok vele… bejössz? – kérdeztem a lakásom felé mutatva.

 - Nem mennem kell csak tisztázni akartam a dolgokat – nevetett fel. – De majd valamikor bepótoljuk – kacsintott. – Szia – nyomott egy puszit az arcomra.

 - Szia! – integettem. Beléptem a házamba és ijedten néztem szét. Ugyanúgy fel volt túrva az egész, pont mint tegnap. Nem értettem mit kereshet valaki nálam? Bezártam az ajtót, és azonnal próbáltam valami hiányzó tárgyat kiszúrni. Minden a helyén volt. Ennek mi értelme? Feltúrják csak úgy a lakásomat, mert valakinek úgy tartja a kedve? Egyáltalán hogyan tud bejutni? Gondolatok és kérdések ezrei kavarogtak bennem, talán csak megfélemlítés céljából teszi ezt valaki, de mit vétettem ellene, hogy ilyen hevesen reagál?

Végül csak összepakoltam. Szebb volt, mint újkorában. A szekrényemhez rohantam és egy szép ruhát kezdtem keresgélni, hisz mégis csak randira megyek, London maffia vezetőjének a fiával. Eléggé abszurdul hangzott, de ez volt az igazság. Soha sem volt túl sok ruhám annak ellenére, hogy imádtam őket, most is csak szerény mennyiségben voltak a szekrényemben. Végül egy vörös ruhára esett a választásom, nem volt vakítóan piros, inkább a ciklámen és a vörös keveredése. Comb középig ért, elöl mélyen kivágott volt.

A fürdőbe lépve megmosakodtam és magamra kaptam a ruhát, hajamat kiengedtem, így az lágy hullámokba omlott vállaimra. Egy vörös magassarkút magamra kapva, lágy sminket varázsoltam az arcomra. Egy kardigánnal egészítettem ki az egészet, mikor az ajtómon kopogtak. Mélyen magamba szívtam a levegőt, próbáltam helyre hozni hevesen verő szívemet, több-kevesebb sikerrel. Kitártam az ajtót és megpillantottam Őt. Tökéletesen nézett ki.

Öltöny volt rajta, alatta egy fehér inggel, nyakkendője lazán lógott rajta, míg ez az egész gyönyör egy fekete szövetkabát alá volt rejtve. Lábát egy szépen vasalt nadrág fedte. Rövidebb göndör tincsei aranyosan keretezték arcát, hosszú pillái alól engem vizslattak smaragdjai. Ajkaira egy mosoly kúszott, tekintetét végig vezette rajtam, majd megszólalt.

 - Gyönyörű vagy – lehelte megbabonázva. Előhúzott egy csokrot a háta mögül, rózsa. – Ezt neked hoztam – nyújtotta át nekem. Kezembe vettem a csokrot és egy puszit nyomtam kipirult arcára.

 - Köszönöm… ezt beteszem egy vázába és jövök, addig persze bejöhetsz – néztem még hátra. Bólintott. 

Szervusztok Drágáim!

Igen, igen egy hétnyi késéssel, de megjött a legújabb rész! Nagyon és még annál is jobban sajnálom a késést, de egyszerűen nem volt energiám, sem írni, sem publikálni egy nyamvadt részt. A felvételi elszívta tőlem az energiát :)

De remélem nem pártoltatok el tőlem és a rész végéhez fűtök pár szót, mert nagyon meg vagyok ijedve, a kevés vagy éppen semmilyen visszajelzésektől. Kérek szépen minden kedves olvasót, hogy írjon valamit a részről, vagy éppen úgy az egészről érdekel a véleményetek. Nem kell sok elég csak egy szívecske vagy valami, csak, hogy tudjam, valakit érdekel még a történet. 

Ha lesz erőm és időm akkor próbálok hamarabb hozni részt, de szerintem csak szombatra jön össze, nem tudom... 

Puszi Kira!