4.Fejezet

Csendben hallgattam Josh szuszogását, ahogyan elterült a kanapén és egy díszpárnát magához húzva aludt. Akaratlanul is, de egy kósza mosoly játszott az ajkaimon. Elaludt. Éppen egy „roppant” érdekes filmet néztünk, amikor észrevettem, hogy már nem nagyon figyeli a filmet. Fejemet egy kicsit oldalra biccentve figyeltem tovább tökéletes küllemét. Eddig eszembe se jutott rá „úgy” nézni. De ez pár napja, vagy hete megváltozott, nem tudom egy furcsa bizsergő érzés keríti hatalmába a testemet, amikor a közelembe van.

A telefonomat a kezembe véve elővettem a fülhallgatómat, ami általában a fotelemben hever összegubancolódva. A fülembe helyeztem az egyik kis pöcköt és elindítottam a zenémet. Halkan csengett a fülemben. Az agyam kikapcsolt és már csak a dal lágy ritmusára tudtam figyelni. A vér pezsegni kezdett az ereimben, már nem én irányítottam azt, hanem a muzsika, mely a fülemben szólt.

Szemeim kipattantak, amikor puha ajkakat éreztem az enyémeken, viszont azonnal le is zártam őket. Barátom nyaka köré fontam a karjaimat és magamhoz vontam a testét.  Ujjaim göndör tincseit szántották fel, mi egy mély sóhajt váltott ki belőle.

 - Mennem kell – lehelte az ajkaimra. Felnyitottam a pilláimat és gyönyörű barna íriszei közé pillantottam. A szívem már egy gyors vonatot is könnyen leelőzött volna.

 - Rendben – sóhajtottam. Egy mosolyt varázsoltam az arcomra és egy könnyed mozdulattal kihúztam a fülhallgatómat a fülemből. Kezét nyújtva felsegített a kanapéról és csak most tudatosult bennem, hogy már este volt. Az esti fények tarka fényei befestették a sötét tölgypadlómat. Kinéztem az ablakon és a délelőtti hatalmas felhő réteg már nem takarta az eget. – Ez gyönyörű – lépkedtem az ablakhoz.

 - Az – csak ennyi volt a válasza. Visszapillantottam rá, de már mögöttem állt. Kezeit a derekamra csúsztatta és magához húzta remegő testemet. Szaggatottan beszívtam a levegőt. – Most már tényleg mennem kell – puszilt a nyakamba.

 - Jó kikísérlek – nevettem fel. Az ajtóban állva kaptam még egy búcsúcsókot, majd visszamentem a lakásomba. A kanapéra vetettem fáradt testemet és bekapcsoltam a tévét. Csak bámultam a képernyőt és értetlenül néztem a váltakozó képsorokat.

Kezemet a fekete bőrfotelem karfájára simítottam és mélyen be szívtam a levegőt. Egyszerűen bámultam a tévét és éreztem, hogy nem bírom tovább. Kitört belőlem a sírás. Hogy honnan jött és, hogy miért kezdtem el sírni? Nem tudom. Vállaim rázkódtak, könnyeim pedig megállíthatatlanul kezdtek folyni. A forró cseppek némán szántották végig az arcomat. Rá gondoltam, a fivéremre. Josh gondoskodása, szeretete és védelmezése teljes mértékben rá emlékezett. Olyan kevés ember volt velem, mikor elhunyt. Olyan rég éreztem azt, hogy valaki szeret és számítok valamit. Persze tudtam, hogy Josh mindig is szeretett, de ez teljesen más. Mike mindig mindenben támogatott, szeretett, védelmezett. Távolról elkerültek a fiúk, neki köszönhetően. Az emlékek csak úgy kavarogtam az elmémben.

„Az ablakon át bámultam a borús hangulatú várost. A szobámban ücsörögve bambultam. Nem akartam másra nézni csak a kinti szabad világra. Tekintetemet végül elszakítottam az ablakról és körbepillantottam a szobámba. A szürke tapéta apró cafatokban állt a falon. A szoba falait nagyrészt egy szürke büdös penészréteg fedte, a szaga már számomra nem létezett. Egyszerűen alkalmazkodtam hozzá. A szakadt matrac mely alattam hevert, anyám találta az egyik kuka mellet. Bevonszolta a házunkba és nekem adta. Mindig is tudtam, hogy inkább szenved ő, minthogy mi. Ezért is tisztelem őt ennyire.

Mélyet sóhajtva nyitottam ki a már teljesen átázott ablakot. Halkan nyikorogva nyílt ki és engedte be a friss levegőt. Mélyet szippantva belőle hagytam, hogy a szobám kiszellőzőn. Kibámulva az ablakon megláttam az alattam elnyúló mélységet. Az emberek innen sokkal apróbbnak tűntek. Kuncogva vizsgáltam őket és magamba számolgattam, hogy hány piros autót láttam eddig, mikor az ajtóm egy hatalmas nyekkenéssel kinyílt. Hangos lépteket hallottam mögülem és pusztán a bakancsának a hangjából tudtam, hogy Mike az. Megfordulva megpillantottam őt egy kissé szakadt, dzsekiben és egy zöld foltos nadrágban. Lábára ráfeszült már a kopott bakancs, de mindketten tudtuk, hogy jobb, mint a semmi.

 - Del! – mosolyodott el és szorosan az ölelésébe vont. A kipufogógáz kellemetlen szaga körbe lengte, le se tudta volna tagadni, hogy kint járt. – Na, hogy van az én kis húgocskám? – borzolta össze a hajamat, mire egy kis kuncogás tört fel belőlem.

 - Veled már csak jól! – nyomtam egy puszit az arcára. – Nézd csak az emberek milyen kicsik! – ujjongtam.

 - Tényleg, csak azt nézd meg! – mutatott az egyik elhaladó járókelőre. nevetve bólogattam és a hátára mászva borzoltam össze nedves tincseit. Lehámozott a hátáról és az ölébe ültetve komolyan a szemembe bámult. – Ígérd meg nekem, hogy sose fogod feladni! – pillantott mélyen barna íriszeimbe. Kicsit oldalra billentettem a fejemet és heves bólogatásba kezdtem.

 - Ígérem.”

Fejem magától csuklott el és kezdtem mélyebb zokogásba. Szívem meghasadt és éreztem azt a mérhetetlen fájdalmat, amit már oly régóta tartogattam magamba. Magamra kaptam a kabátomat és gyorsan szedve a lábamat elszaladtam a legközelebbi buszmegállóba. Elővettem egy jegyet és egészen a temetőig elutaztam rajta.

Az idő roppantul hideg, volt látni lehetett a leheletemet. Dideregve dörzsöltem össze a kezeimet. Egy öreg néni állt a temető kapujában és egy szál vörös rózsát tartogatott a kezében. Odalépve hozzá megvásároltam a virágot és egy kedves mosoly kíséretébe beléptem a kapun. A szél halkan süvítő hangjától kirázott a hideg, a baglyok mély rikácsolása meg egészen rémisztővé tette az egészet. A nap már a horizont alá bújt így már csak a hold gyengéd fénye világította meg az utat. Cipőm koppanásai az egész temetőben vízhangzottak.

Végül megálltam A sír mellet és letérdeltem elé. A márvány fénylő kövébe aranybetűkkel volt belegravírozva a neve.

Michael Fosphor 1979-2004

Leborultam a sír elé és végig simítottam a gyöngybetűkön.

 - Örökké szeretni foglak Mike, te vagy az én hősöm, még ha hibát is követtél el – csókoltam meg a rózsát és a sírra helyezve néztem fel a csillagos égre. Ott van fenn és tudom, hogy jó neki ott.

Drága Olvasóim!

Nagyon szépen köszönöm a kommentett, amivel megajándékoztatok! Ezzel a résszel nem nagyon vagyok megelégedve, mert szerintem nem nagyon esemény dús, de remélem azért valakinek elnyeri a tetszését!

Ha Tetszenne valakinek, kérlek írjon komit vagy pipáljon, és iratkozzon fel! Lehet, hogy még kicsit vontatottak az események, de majd felgyorsulnak, vagyis szerintem :D. Jövő héten várható a következő rész! 

Puszil mindenkit Kira!