15. Fejezet

Megtöröltem a számat és anyám felé pillantottam. Nagy hévvel magyarázott valamit, ami egy apró mosolyt varázsolt az arcomra. Felálltam és a mosogatóba dobtam a cuccokat. A pultnak dőlve hallgattam hangját.

 - Na és te mit dolgozol? Vagyis persze tudom, hogy mit, de jól megy? – nézett rám kíváncsian. Megmerevedtem, míg torkomban egyre csak növekedett a gombóc. Nem fogom neki elmondani.

 - Igen jól – vágtam rá. – Nagyon finom volt a vacsora – kerestem kibúvót a téma alól, anya csak fürkészett és tisztában voltam azzal, hogy észrevette, azt, hogy nem nagyon csípem ezt a témát.

 - Köszönöm – könyökölt a pultra. Elrakta a tányérokat, majd felemelte a fejét. – És, hogy halad a szerelmi életed? – kuncogott fel. Haját egy lófarokba kötötte és leült a nappaliba, a kanapéra. – Emlékszem Mike sosem engedett egyetlen egy fiút sem a közeledbe – sóhajtott egyet. Fivérem nevére, megfeszültem, ennek ellenére helyet foglaltam mellette. – Sajnálom – lehelte meggyötört hangon. Nem válaszoltam csak elfordítottam a fejemet. Fájt visszagondolni rá, mégis elárasztották a képek az elmémet.

„Arcomat könnyek hada borította, még mindig nem tudtam felfogni azt, hogy Mike meghalt. Az én szeretett bátyám holtan hever a kórházban és most már sosem fog megölelni, vagy megpuszilni. Mostantól nem hallhatom kedves hangját, és nem bújhatok meleg ölelésébe, amikor csak úgy elszeretnék bújni a világ elől. Nem… mert már nincs Mike.

Összetörve zuhantam a térdeimre és kezdtem örökös sírásba. Ott álltam a kórterem ajtaja előtt és mindenki szeme láttára estem szét apró darabokra. Apán, anyát vigasztalta, aki hasonlóan, mint én zokogott, csak engem senki sem nyugtatott meg.

 - Kérem, nyugodjanak meg – lépett ki egy orvos, aki hozzám szaladt azonnal. Kék szemei aggodalmasan csillogtak, míg kezeivel apró köröket írt a hátamra.

 - Ez mind a te hibád! – szakadt ki anya, apa kezei közül. Barna szemei szikrákat szórtak, miközben velem nézett farkasszemet.

 - Hölgyem nyugodjon le – eresztett el az orvos, amire egy fájdalmas nyögés volt a válaszom. Jól esett egy kis törődés.

 - Maga fogja csak be! – üvöltött a férfira. Tekintetét rám vezette és gúnyosan elmosolyodott. – A te hibád – ejtette ki lassan a szavakat. Megsemmisülve hallgattam, amitől még több könny szökött a szemembe. – A te hibád, nem vigyáztál rá eléggé! Amikor szüksége volt rád, te leszartad őt, mikor Ő mindig ott volt melletted! Csak a munkádra koncentráltál és elfelejtetted, hogy van családod… egy fivéred, aki az életénél jobban szeretett. Folyamatosan csak téged védett, míg te hozzá se szóltál. Egy ribanc vagy nem több! Neked nem számít a család, csak is saját magad jó léte. Nem néztél egy percre se ránk, hogy hogy vagyunk-e. Apád és én dolgoztunk nem tudtunk figyelni Mike-ra – üvöltötte az arcomba. Hangja megtörten csengett a néma folyosón. – Ha te nem lennél Ő még mindig élne, átkozom a napot, amin megszülettél… nem vagy többé a lányom – sziszegte és egy hatalmas ütést éreztem az arcomon.

Sírva hanyatlottam a padlóra, feküdtem rajta, miközben életem tönkre ment. A családom kitagadott, testvérem meghalt… egyedül maradtam. Szörnyen fájt minden, elegem volt mindenből. Felnéztem a földről, ahol anyám megvető pillantásba ütköztem.

 - Sajnálom – pityeregtem. Annyira vágytam az ölelésére, hogy nyugtasson meg és motyogja a hajamba azt, hogy szeret és, hogy rá mindig számíthatok, de nem tett így. Csak apa karjaiba bújt, aki rám szegezte pillantását, egy szót suttogott nekem. „Szeretlek”.

 - Hölgyem – kapott a kezei közé a fiatal orvos. – Annyira sajnálom – ölelt magához. Sírva bólogattam, mert én is sajnáltam magamat. – Az anyja meggondolatlan volt, higgyen nekem.

 - Nem – makogtam. – Igaza van – hanyatlottam a vállára.”

Észrevette rajtam, hogy emlékeimbe burkolóztam, azok közül is csak a rosszakba.

 - Kincsem minden rendben? – simított végig az arcomon. Bólintottam.

- Megígérem, nem sokára találkozunk – öleltem magamhoz, majd neki is vágtam az útnak.

Lakásomhoz érve egy gyors zuhany mellet, már a bárba is voltam. A kis épületen már nem látszódtak a múltkori incidens maradványai. Nyüzsgött az emberektől, hamar kiszúrtam Josht, ahogy egy lánnyal beszélgetett, ha jól tudom Nina, a másik csaj rajtam kívül. A féltékenység azonnal úrrá lett rajtam, de megüberelve magamat odasétáltam hozzá. Barna szemei azonnal megtalálták az enyémeket és kedvesen elmosolyodott.

 - Szia – köszönt jókedvűen és maga mellé ültetett. – Nina ő itt Del, Del ő itt Nina – végzett el egy gyors ismerkedést. A lány szörnyen tepert Joshra, ami kezdett felbosszantani, mert szó szerint rámászott. Igazán szép lány volt. Fekete dús hajkorona, hozzá egy csábos mosoly és tökéletes kék szempár. Annyira törékenynek tűnt, mégis látszott rajta, hogy jó kondiban volt.

 - Kijössz? – ragadtam kézen Josht, aki csak bólintott. Az asztaltól egy elégedetlen morgás hallatszott, amitől egy győztes mosoly kúszott az arcomra.  – Hiányoztál – öleltem meg azonnal, ahogyan kiértünk a levegőre. Ujjaival eltűrt egy tincset a szemem elől, és kedvesen elmosolyodva tapadt az ajkaimra, amit akkor éreztem felülmúlhatatlan volt. Tudtam, hogy szerettem, annak ellenére, hogy egy zöld szemű fiú belekavart az egészbe. De éreztem, hogy Josh sokkal, de sokkal jobban érdekelt, mint Harry. Őt nem ismertem, de az előttem álló fiút, már vagy két éve. Harry csak egy szende vonzalmat ért el, de az is csak azért, mert Josh-sal már egy ideje nem volt semmilyen intim kapcsolatom. Ám heves csókjával, minden kételyemet elűzte onnan. Tenyerével bejárta az egész testemet, amitől egy jól eső nyögést hallattam, viszont én sem tétlenkedtem, kezeimmel sötét tincseit szántottam fel.

 - Annyira szeretlek – suttogta az ajkaimra. Elmosolyodtam és egy sokkal lágyabb csókba invitáltam.

 - Én is szeretlek – nevettem fel. Kézen ragadott és becipelt a bárba, ahol azonnal megláttam Houstont. – Találkoztam anyával – böktem ki. Furcsán nézett rám, mire elmeséltem neki az egészet tövitől a hegyéig.

 - Ennek örülök – mosolyodott el. – Aláírtad?

 - Igen – néztem rá szomorúan, csak bólintott egyet, majd egy kedves csókot nyomott az arcomra.

 - Ha nem tudnám, hogy testvérek vagytok, azt hinném, szerelmesek vagytok egymásba – huppant le elénk Houston. Szőke haja a szemébe lógott, míg kék íriszeivel minket vizslatott.

 - Sokan mondták már – legyintettem lemondóan, viszont belül rettegtem.

 - Aha… Jössz mennünk, kéne – pattant fel a székről.

 - Persze – álltam fel én is, míg egy utolsó puszit nyomtam barátom arcára.

Kedves Olvasóim!

Nem rég még azt írtam, hogy élvezzétek a szünetet, most meg hát vége is van. Nem akarok belegondolni, hogy mostantól újra korán kell kelni és tanulni, na de élvezzük még az utolsó napokat :)

Személy szerint nem ez a kedvenc részem, de remélem elnyeri a tetszéseteket, ezt a részt nem is akartam annyira eseménydúsra tervezni, inkább olyan átmeneti. Jó nem beszélek itt fölöslegesen.

Kérek szépen minden olvasót, hogy írjon egy rövidke komit, pipáljon vagy iratkozzon fel, jól esne!

Persze Boldog és Sikerkben gazdag új évet kívánok Mindenkinek! 

Puszi Kira!