Új történet

Kedves Olvasóim!

Ahogy említettem jelentkezek is az új történetemmel, ami sokban fog különbözni a mostaniaktól, hisz ez a fantázia különleges bugyraiba vezet majd el. Nem akarok sokat beszélni róla, egyszerűen leírnáma fülszövegét, plusz belinkelem, remélem néhányan ellátogattok majd oda is!

Az Elhagyatottak címet viseli, a moduloknál meg is találhatjátok (További történeteim), de nem húznám tovább a szót...

Chicago, Párizs, Berlin és Moszkva. Mind romokban hever, akárcsak maga az egész világ.

Angyalkok és démonok harca ez, melynek színtere a föld. Az emberek sorra vesztik az életüket, létszámuk csökken, velük együtt az angyaloké is. 

Mit keresnek a földünkön? Mit akarnak tőlünk?

Ez a két kérdés jár a maradék ember fejében. Egyáltalán kik a jók és kik a rosszak? A két csapást alig néhányan élték túl, mi van ha a Földet eléri a 3. csapás is? Kikben bízzanak meg?

Cecily Cox felfedezi azt a világot, amibe csöppent, de koránt sem egyedül. 

Szerelem, háború, árulás.

Linkje: http://elhagyatottakkira.blogspot.hu/

Puszi Kira!

Köszönetnyílvánítás

Kedves Olvasóim!

Elérkeztünk hát ide a végéhez is. Ez volt az első blogom, amit írtam és szerencsére be is fejeztem. Igazából magam se tudom, hogy ilyenkor mit szokás írni, de annyit biztos megjegyeznék, hogy nélkületek semmi sem jöhetett volna létre. 

Emlékszem mikor remegő ujjakkal töltöttem fel a legelső részt és meglepetésemre kaptam egy kommentet is rá. Eszméletlenül boldog voltam úgymint, mikor feliratkozott egy olvasó a blogra. Sikítozva ugráltam összevissza és most nézzük csak meg, már 20-an iratkoztatok fel a történetemre, ami nem kis szám. Lehet sokaknak ez elég kevés, de nekem ez még a legmerészebb álmaimban sem szerepelt. :)

A sztori írása folyamán sokszor gondolkoztam azon, hogy fejezzem e be, hisz a vége felé elhagyott az ihlet, szerencsére nem sokára - sok álmatlan éjszaka után -, megvilágosodtam. :) Bocsánat így utólag a rengeteg késésért, és remélem azért valakinek tetszett a történet, úgy öszvissz. 

És most írnék a "második évad" témáról is. Sokat agyaltam ezen a témán, ugyanis bennem meg is van, hogy mi lehetne a cselekménye, ám szerintem az már túl klisés lenne. Tehát a döntésem: nem. Nem akarom félbehagyni a történetet, ha például nem lenne ihletem hozzá, és nem akarnám, hogy csalódjatok bennem. Az epilógus utáni dolgokat rátok bízom, úgy alakítjátok tovább a történetet, ahogy akarjátok, de én nem szándékozom tovább írni :) És, hogy Del meghalt-e vagy él-e? Ki tudja?

De ennyivel nem tudtok magatokról lerázni, ugyanis egy új történetet tervezek magamban. Mivel most egy kicsit az Elfojtott Érzelmekre koncentrálok, csak nyár felé tervezem publikálni azt, de még bármi változhat. Ha megnyílik a blog, akkor magától értetődően azt itt ki fogom írni. Hogy miről fog szólni az, majd akkor kiderül :)

Nem szeretném az időtöket arra pazarolni, hogy adatokat soroljak fel itt, így csak még annyit fűznék hozzá, hogy köszönöm a támogatást és minden mást is ( itt gondolok a díjakra, a pipákra, komikra). Remélem élveztétek a Fake Love olvasását, annyira mint én az írását. Szörnyen fog hiányozni a történet :)

Puszil Mindenkit Kira!

Ut.: kérek minden olvasót, hogy az Epilógus vagy talán ennek a végére fűzzön néhány sort, arról, hogy tetszett e neki a sztori, vagy sem!

Epilógus

Halk csipogás. Szemeim ólomsúlyúak voltak, fájt minden végtagom, de legjobban a vállam. Egy kezet éreztem a tenyerem köré fonódni, szívem hevesen vert. Kinyitottam a szemeimet és egy hatalmas fehérség fogadott, szemeimet csípni kezdte a sok fény.

Mennyország.

Első gondolatom ez volt, viszont tekintetemet lejjebb vonszolva megpillantom a mellettem szunyókáló Josht. Nem halt meg, teljesen megnyugszom, de egy másik vészjósló gondolat azonnal vermet ás az agyamban. Hol van Harry? Miért nincs itt? Meghalt volna?

Nyöszörögve szorítottam meg Josh kezét, mire ő azonnal fel is kapta a fejét. Szemei vörösek voltak, zöldesbarna íriszei fájdalmasan csillogtak, míg alattuk három fekete vonal húzódott. Ajkai között gyengéden elhalt a nevem és már ki is rohant.

Nem sokkal ezután egy nővér és egy fehér köpenyes alak lépett be a kórterembe, a nővér megitatott velem egy kis vizet, ami szörnyen jól esett. Orromba lassan kúszott be a kórház jellegzetes illata, elfintorodtam.

 - Ms. Fosphor, hogy érzi magát? – mosolyodott el az orvos és valamilyen kis füzetecskét tartott a kezében.

 - Nem annyira jól – suttogtam, de hangom hallatán mindannyian megkönnyebbülve sóhajtottak fel.

 - Ez természetes, kisasszony. Hisz mégis csak egy hónapig kómában volt – kuncogott a nővér. Szemeim elkerekedtek az elmúlt idő hallatán. Egy hónap? Ennyi ideje fekszem itt eszméletlenül? – Nyugalom – simogatta meg a hajamat.

 - Pár vizsgálatot elvégzünk magán, aztán pihennie kell majd – lépett ki az orvos és a nővérke is.

 - Del… - Josh hangja lágyan szólalt meg. Fájdalmasan felnyögve fordultam felé. – Édes istenem – zokogott fel és az ágyamra hanyatlott. Hogy érdekelt-e az, hogy nem árult el semmit? Nem. Egyáltalán nem zavart, a fő az volt, hogy itt van velem, hogy nem hagyott el. – É-én sajnálom – csuklott el a hangja.

 - Nem baj, Josh – simogattam meg a fejét gyengéden. – Nem haragszom – sóhajtottam és visszafeküdtem az ágyamba.

Nem szóltunk egymáshoz, ő mellettem ült és kezemet szorongatta, mintha nem akarná elhinni, hogy élek. De egy aljas gondolat nem hagyott nyugodni, Harry él vagy meghalt? Mintha csak hallotta volna a gondolataimat, halkan megszólalt.

 - Él – sóhajtotta. – Harry él. De nincs itt. Elment – összeszorítottam a szemeimet, nem akartam sírni. – Del, szeret téged, de nem maradhatott. Körözik ezért elment, el kellett menekülnie. Megbocsátott neked, itt hagyott egy borítékot.

Felém nyújtotta a tárgyat, majd kilépett. Felbontottam a sárgás színű, penész szagot árasztó borítékot, amiben egy sárgáspapírra írt levél várt. Kusza betűit meglátva mosoly ült ki az arcomra.

Kedves Del!

Ezt a levelet akkor kapod meg, mikor én már réges-rég messze fogok járni. Los Angelesbe költözöm, majd pedig körbejárom egész Amerikát, ki tudja, hol fogok véglegesen megszállni.

Hogy miért írtam meg ezt a levelet? Hogy elmondjam megbocsátottam neked. Nem érdemled meg, hisz kegyetlenül hátba szúrtál és miattad az egész családom meghalt, de egyszerűen képtelen voltam rád haragudni. Akárhányszor elmormoltam magamban azt, hogy Utálom Delt, egyszerűen megjelentek előttem ártatlan íriszeid és minden elhatározottságom sírba ment.

Mert túlságosan is szeretlek.

Igen még ezek után is meghalok érted. Szörnyű volt elhagyni téged, hisz, hogy is ne lenne nehéz elhagyni a szerelmünket? Megbízom benned, annyira, hogy tudjam, sosem adod ezt a levelet az LSA kezébe. Josh elmondta, hogy te is szerettél engem és, hogy nem csak megjátszás volt ez az egész, és én hittem neki. És benned is hiszek. Ha igazán szeretsz, elfelejtesz új életet kezdesz és ezt a pár hónapot kitörlöd az életedből. Mintha meg sem történt volna. Nyertetek. London megtisztult.

Ha ennek a levélnek a végére értél egyet kérek még tőled, égesd el. Fel fogják kutatni a lakásodat nem egyszer. Kérlek, tedd meg ezt értem!

Szeretlek és szeretni is foglak mindörökre!

Harry!

A levél kiesett a kezeim közül és könnyeimmel ázott el teljesen. A betűk elmosódtak a papír darabokra mállott. Már nem egy levél hevert az ölemben, hanem egy sárgáskék massza. Szívem fájt. Annyira nem akartam ezt. Hogyan is lehetnék így boldog? Egyáltalán, hogy kérhet tőlem ilyet? Szemeim előtt elsötétült minden és rohanó léptekkel együtt elnyelt a tudatlanság...

Hello kedves Olvasóim!

Na most csak annyit fűznék hozzá, hogy bárki is olvassa ezt a részt, kérlek benneteket, hogy írjátok le véleményeteket a történetről, vagy magáról az Epilógusról, az infókat az Írói utószóban fogom közölni, ami ma este vagy holnapi nap folyamán kerül feltöltésre!

Mégegyszer köszönök Mindent!

Puszi Kira!

28. Fejezet

Josh egy puszit nyomott az arcomra, majd visszakísért az asztalhoz, ahol már nagyban folyt a társalgás. Helyet foglaltam Harry mellett és érdeklődve lestem rá, mosolyogva szorította meg a kezemet, ezzel azt jelezve, hogy eddig minden úgy ment, ahogy azt Ők akarták. A hatalmas teret klasszicista zeneszerzők művei töltötték meg, lágy muzsikájukra az emberek bécsi keringőt táncoltak, mindenki boldognak tűnt.

Hirtelen egy nem kívánt személy kezdett közeledni az asztalunkhoz. Fehér nagyestélyit viselt ezzel kihangsúlyozva kecses vonalait, szőke haját egy fonott koszorúba rendezték, míg arca csillogott a sok sminktől. Tűsarkúja hangos kopogására minden ember felfigyelt, Josh felemelte a fejét és a lányra pillantott. Szemei elkerekedtek és azonnal felpattant, de már elkésett. Kitty hangja villámcsapásként szakította félbe az asztalnál folyó beszélgetést.

 - Apám – kezdte nyájasan, mire bennem megfagyott minden. Jean kéjesen mosolygott Kittyre és egy kedves puszit nyomott az arcára. Josh megmerevedett és elfordította az arcát, homlokán gyöngyöztek a kristályos cseppek, szemeit összeszorította és valamit elmormolt magában. Nina ijedten kapott a kezei után és súgott valamit a fülébe.

 - Kincsem, hát ideértél? – szólalt meg mély hangján Jean és végig simított a lány loknijain.

 - Igen, apu – lehelte gonosz mosolyra húzva vörösre mázolt ajkait. – Ideértem.

Az asztalnál érezhető volt a feszültség keserű íze. Én mereven figyeltem a lányt, úgy ahogy azt Josh is tette. Jean ajkai egy gunyoros mosolyra kunkorodtak, fényessége elveszett, ugyanolyan kegyetlen gyilkos lett a szemem előtt, mint Kirk. Joshra nézett, majd rám. Izzadtam a félelemtől. Szemein láttam, hogy mindent tud, Kitty elárult minket és nem is akárhogyan. Kezeim akaratlanul is, de ruhám alá csúsztak, ahol rámarkoltam késemre.

 - Hát akkor el is kezdhetnénk, nem gondoljátok? – hangja ünnepélyesen zengett. – Kitty drágám én vagy te mondod el a tudnivalókat?

 - Átadom a szót neked – nyomott egy puszit a férfi arcára. Igazi mosoly díszítette ajkait.

Annyi éven keresztül vártunk erre, hogy végre sikerüljön lebuktatni a maffiát, és oly közel kerültük már az eléréséhez, de nem. Mindig van és lesz az emberek közt, aki mindent tönkre tesz. Nem tudunk olyan szövetséget kialakítani, ahol ne legyen egy áruló, mert sosem tudhatjuk, hogy éppen kivel is csevegünk.

 - Jean, megkérdezhetném miről is beszélsz? – sziszegte Kirk. Szemei értetlenséget és dühöt árasztottak magukból, észrevehetetlenül jelzett az embereknek, úgy látszik rájött, hogy nem csak ők, de az ellenség is kitervelt egy eléggé ütős tervet.

 - Josh, gyermekem – nevetett fel, mire a felszólított alany felpattant és szikrákat szóró szemekkel meredt Jean-ra. – Szörnyű trauma volt azt látni, hogy a saját véred elárul – rázta meg a fejét csalódottan, de ajka végében elhelyezkedő gúnyos mosolyt meglátván mindenki tudatosult róla, hogy csak megjátssza magát.

Duplán megmerevedtem. Josh lehunyta a szemét és egy kósza könnycsepp tört utat magának. Nem lehet ez igaz, Josh nem lehet áruló? Vagy igen?

 - Miről beszél maga? – csattantam fel, ezzel magamra vonva mindenki figyelmét. – Hogy merészel egyáltalán ilyet kiejteni a száján?!

Reszelős kacagása fájt a fülemnek. Felálltam és szúrós pillantásokkal hallgatattam el őt.

 - Jól átvertétek a társaitokat! – törölgette szemeit, túl játszva szerepét. Harry megmerevedett és lehunyta szemeit. Homloka ráncokkal volt díszítve, gondolom nem akart hinni a füleinek. – Kirk, okosabbnak hittelek ennél, komolyan bedőltél két fiatalnak…

 - Uram! – hördült fel mellettem Harry. – Kérem, beszéljen érthetően, Josh, Del foglaljatok helyet – intett a székekre, mire engedélyesen le is ültünk.

 - Milyen kis türelmetlen – kuncogott. – Csak arról, hogy a te drága Delanid, nem az, akinek mutatja magát…

 - Hisznek egy ilyen csalónak? Mikről zagyvál ez itt összevissza! – szóltam közbe.

 - Fogd már be! – ordított rám Kirk. Megszeppenve néztem az örvénylően zöld szemekbe és sajnos teljesítettem a kérését.

 - Köszönöm Kirk, na hol is tartottam – vihogott fel és a mellette szobrozó Kitty is elmosolyodott. – Oh, igen – csapott a homlokára. – Csak annyi lenne, hogy nem léteznek Steewens testvérek. Átverés az egész, mindketten a Londoni Security Agents-nek dolgoznak, vagy az LSA ismerősebb?

Csönd. Ezzel tudnám az egész helyzetet jellemezni, én nem mozdultam és Josh sem. Harry lehajtotta a fejét az asztalra és ordítva túrt bele tincseibe, Nina undorodva kapta el kezét Joshtól és persze Houston csalódott pillantásaival sem éreztem magamat jobban. Kirk felvonta a szemöldökét és kérdőn pillantott Jeanra.

 - Miért hinnék magának? – kifejezéstelen hangjától kirázott a hideg. Féltem, rettegtem a következő eseményektől. Lionel készenlétben ült a helyén, ő sem akart hinni a maffia főnöknek.

 - Mert honnan is tudnám az egész terveteket, arról, hogyan is akarjátok elkobozni tőlem a szállítmányt? Mindent tudok, Kirk. De te semmit sem – húzta ördögi vigyorra a száját. – Mindannyiótokat egy–egy sniper figyel – csapta össze ünnepélyesen a tenyereit. – És itt még nem ér véget a mese, most jön az a rész, amikor kiderül, hogy az elbűvölő Fosphor sem tud mindent.

Josh felordított, de a kis piros pontocska a halántékán mindenkit elcsendesített. Ijedten néztem barátomat, ő pedig sírva ült egy helyben, fájt az arcát néznem.

 - Josh a fiam.

Ennyi kellett nekem előhúztam a késemet és ez jól célzott lövéssel eldobtam pontosan Jean felé. Az ablaküvegek betörtek és a feketén száguldó golyók felénk vették az irányt. Az ember tömegek sikítva és ijedten ordítva kezdtek eszeveszett módon futni. A szép csendben táncoló tömeg szertefoszlott. Emberek százai estek össze, fejükön egy vörös ponttal.

Kirk felém vicsorított, mikor arcán egy piros pontocskából folyni kezdett a vér. Élettelenül esett az asztalra. Lionel felkiáltott, de hangja egy halott hörgéssé változott. Fegyverek zaja és ordítások kegyetlen kavalkádjává változott a bál. A zene elcsendesült és recsegve adtak még rémisztőbb képet a történéseknek. Féltem. Josh a kezemért nyúlva kezdett el futni, Houston után, akinek a kezében egy fegyver pihent. Minden előtte szaladó élőlény holtan esett össze, mikor hirtelen egy gépfegyver hangjára lettem figyelmes. Felsikítottam.

Houston testét ezer golyó szelte át, testének cafatjai szerteszét repültek. Arcunk vörös lett a vérétől. Lefagytam. Houston teste élettelenül esett össze, pont előttem. Ő, aki annak ellenére, hogy megtudta az igazságot segített nekem. Zokogva hanyatlottam a földre, Josh ordításaira sem bírtam odafigyelni. Minden szétesett körülöttem. Már nem akartam élni, azt a sorsot kívántam saját magamnak, mint Houston, nem érdemlem meg az életet.

A történések lassított felvételben tekeregtek körülöttem. Emberek estek el egymás után, üvegek törtek darabokká, a jégszobor, amit Kirk készítettet az alkalomra, apró darabokban hevert a földön, kristályos fehérsége már rég elveszett, vörösen virított a padlón.

Szemeimmel Harryt kerestem, de nem találtam sehol az örvénylő kavalkád elnyelte őt is. Féltem, hogy talán holtan találom meg, hogy talán már nem él. Egy test hanyatlott rám. Josh volt az.

 - El kell menekülnöd innen – ordította fülembe és egy újabb golyózápor hasított el fejünk fölött.

Jean az asztalunknál hevert, nyakából egy kés állt ki, mellette Kitty feküdt holtan. Fehér ruhájára rátapadt a vörös folyadék. Houston előttem, Nina mögöttünk, Lionel az asztalnál, Adam a földön. Mind halottak.

 - Del! – kapart fel a földről. Ruhámat egy könnyed mozdulattal téptem szét, szörnyen zavart a járásban. Szemeim előtt már csak az lebegett, hogy Josh életben maradjon, semmi más. Ha kell életem árán is, de megvédem őt. Rohantunk az embertömeg szétnyílt előttünk. Szemeimet nem vettem le a tömegről, mikor egy test csapódott nekem. Ijedten kiáltotta fel, de zöld szemeibe felnézve testemben szétáradt a nyugalom.

Harry volt az. Haja vöröslött a sok vértől, ruhája darabokban hevert a vállán, szemei könnyekkel voltak tele. Meg akartam ölelni, elmondani neki, hogy a szeretetem nem megjátszás volt, mikor egy végső dördüléssel elsötétült előttem minden. Két fájdalmas kiáltás és vége…


Kedves Olvasóim!

Itt is lenne az utolsó rész. Még egy Epilógus és vége. Furcsa érzés annyi ideig írtam ezt a sztorit, mondhatni egy éve kezdtem el. De még nem búcsúzkodunk :)
Köszönöm a kedves szavakat, nagyon jól esik a támogatásotok! Remélem ide is írtok pár megjegyzést (lehet építő jellegű, nem harapok :)) Szombaton jön a folytatás!

Puszi Kira!

27. Fejezet

A megbeszélést követő héten, majdnem minden éjszaka találkoztam Mr. Jonesszal és beszámoltam neki a legújabb fejleményekről. Örömmel hallgatta a beszámolómat arról, hogy miképp és hogyan kerül megrendezésre a bál, vagy, hogy kik fogják őrizni az épületet és, hogy hol. Mindent elmondtam nekik, amiről tudomást szereztem, már nem éreztem semmit csak ürességet, mely kezdett lassan felemészteni belülről. Josh ugyanolyan szótlan maradt, mint én. Mindkettőnkben hatalmas csata folyt.

Ő is szerzett magának barátokat Adam vagy éppen Nina személyében. Szerette őket, de kegyetlenül hátba szúrja barátait. Talán ez a legrosszabb az egészben. Az, hogy nem tehetsz semmit, mert egy Marionett-bábúként mozgatnak téged. Nincs semmihez jogod. Alázatosan kell viselkedned a főnökeiddel szemben és kész, ennyit tehetsz csak.

Harryvel a kapcsolatom viszont szárnyalt. Minden nap, minden percében rágondoltam. Heves csókjainkra és becéző érintéseire. Akárhányszor találkoztunk a szerelmem egyre csak nőtt iránta. Egy jobb és szebb jövőt gondoltam ki kettőnknek, de nem lesz olyan, hogy mi. Már lekéstem ezt a vonatot.

Minden nap sírva aludtam el, minden percben belülről emésztett egy maró érzés. Bűntudatnál ez sokkal mélyebb érzés volt, le sem lehetett írni, hogy mi ment végbe bennem, de ez nem volt más Josh-nál sem. Mindketten szenvedtünk, de főnökeink előtt legjobb képünket mutattuk.

Tehát így telt el az a röpke két hónap.

A tükör előtt állva simítgattam barackvirág színű ruhakölteményt. Mellkasi résznél csipkék fodrozódtak egy átlátszó anyagon. Övként egy ugyanolyan selymes színű selyem szalag szolgált. Az alsó anyag pedig sima felületű volt, mely lágy eséssel biztosított hercegnős küllemet nekem. Egyszerűen tökéletes volt a ruha. Nem érdemeltem meg azt, hogy egy ilyen csodát viseljek magamon.

Hajamat egy kontyba rendezték, melyből tincsek lógtak az arcom mellett, sminkem tavaszias színekben pompázott. Hercegnőnek éreztem magamat. Utolsó simításokat elvégeztem magamon, combfixembe egy kést szúrtam és egy fekete markolatú fegyvert. Nem akartam használni, de muszáj volt valamivel megvédenem magam.

Gondolataiból a csengő éles hangja szakított ki. Gondolom Harry jött értem. Magassarkú cipőmbe topogtam az ajtóhoz, amit kitárva barátomba ütköztem bele. Szmokingban feszített előttem.

Göndör haját tökéletesen beállította, egyetlen egy tincs sem kókadozott semerre sem. Fekete öltönye testéhez simult, a látványt csokornyakkendője pecsételte meg. Elmosolyodtam és egy csókot nyomtam ajkaira, mely oly hívogatóan festettek a félhomályban.

 - Úristen Del, meseszép vagy – vonszolta végig tekintetét a testemen. Magassarkúmnak köszönhetően már nem volt olyan magas hozzám képest. Arcom bókja hallatán, azonnal pírba borult és színem kezdett megegyezni a ruháéval. Ujjaival egy apró kört írt le rózsás arcomon, majd végül egy lágy csókot csenve tőlem kivonszolt a lakásomból. Ballonkabátomat magamra öltöttem és kiléptünk a tavaszodó Londonba.

A lágy szél az arcomba csapta meleg fuvallatát, de hajam a sok lakknak köszönhetően egy helyben maradt. Befurakodtam magamat a kocsijába és már indultunk is a helyszínre. Nem is sejtette, hogy mi fogja ott várni. Persze senki sem tudta, kivéve engem és Josht. Szemeimet lehunytam és hagytam, hogy egy kósza csepp lecsordogáljon a szememből. Utolsó közös estém vele. Ez az este és vége lesz az mindennek. Az egész kalamajkának, amit ez a fél vagy háromnegyed év okozott, talán visszatérhetek a régi életembe, talán nem.

Harry kezeit a combomra simította és egy kedves mosolyt erőltetett az arcára. Ő is izgult, de ő egészen más miatt.

 - Szeretlek, Kincsem – suttogta, mikor leparkolt a kocsival. Szívem leállt egy percre és értetlenül meredtem rá, most először mondta ki ezt a szót. – Igen, szeretlek és ha mindennek vége egy jobb jövőt építek kettőnknek. Kiszállok ebből és az egész életemet neked szentelem, mert már azóta szeretlek, hogy először megláttalak az utcán – fejezte be monológját, mire belőlem kitört a zokogás. Nem tudta miért sírok, de jobb is volt így. Zokogtam, sírtam és rugdalóztam, mert már nem bírtam tovább. Fájdalom lassan vagdosta fel testem minden egyes darabkáját. – Mi a baj, Del? – húzott ki a járműből. Még mindig szipogtam.

 - Én is szeretlek, Harry – csókoltam meg és mindenestől magamhoz szorítottam a tudatlan fiút. – Annyira, de annyira szeretlek – susogtam ajkaira, mire kaptam tőle egy vigyort.

 - Akkor pedig ne sírj, minden rendbe lesz – simított ki egy tincset az arcomból. – Gyere – húzott maga után.

Az épült gyönyörű volt, több emberünket is felismertem pincérként vagy éppen takarítóként az épületben. Hemzsegtek a bűnözők és maffiózók. Houston egy lánnyal beszélgetett, mikor kiszúrt magának. Újabb nyíl a szívemben.

 - Hű, Del –füttyentett egyet. – Gyönyörű vagy - vigyorodott el.

 - Köszönöm – pirultam el egy perc alatt. Nem sokára Josh is megjelent, mellette pedig a gyönyörű Ninával. Még mindig fájt őket együtt látni, bár érzéseim kezdtek halványulni iránta.

 - Egyet kell értenem Houstonnal – mosolyodott el, míg ujjai ökölbe szorultak.

 - Köszi – öleltem meg. Éreztem a körülötte lengő feszültséget, így próbáltam megnyugtatni, de sikertelenül. Ugyanolyan maradt.

A szmokingba és frakkokba öltözött emberek közt szlalomoztunk az asztalunkig. Teljesen kitűnt a többi közül. A terem végénél állt egy hosszú sorba rendezve. Kitettek magukért a díszítők.

Ámulattal figyeltem a lágyszíneket. Ekkor megjelent Kirk, mögötte pedig Greggel. Izzadság csorgott végig makulátlan bőrén. Mindkettőjüknek túlságosan feszes volt a testtartásuk. Ha jobban megfigyelte az ember a környezetét, rájött, hogy minden ember arcán egy hamiskás mosoly ült, hamis beszélgetések és hamis jókedv uralkodott az egész teremben.

Egyedül pár ember szórakozott igazából, a többiek rájöttek, hogy ez nem a megszokott bál lesz. Érezni lehetett a levegőben a másságot, a rosszat, ami egyre csak közeledett. Éjfélkor kerül sor a razziára. A mi razziánkra.

Nem akartam belegondolni, hogy mi lesz akkor, ha kiderül, hogy téglák voltak a maffiában. Kirk megölne, megkínozna engem és Josht.

 - Nyugi Del – nyomott egy puszit az arcomra. – Minden rendben lesz…

Mondandóját nem tudta befejezni, mert az ajtó kitárult és egy bicegős alak lépkedett be, mögötte pár hústoronnyal. Fehér frakkja kitűnt a többi fekete öltözékből, mintha maga az Úr lépett volna be az ajtón. Haja ketté volt választva, egészen furcsa látványt nyújtott. Hosszú lábaival és markáns testével egyáltalán nem illett hozzá a bicegés. Arcát mély ráncok tarkították, míg ajkait egy ördögi mosolyra húzta.

A beszéd elhalt az egész teremben, mindenki visszafojtott lélegzettel figyelte az eseményeket. Harry felé vette az irányt, azaz felém is. Utoljára megszorította a tenyeremet és egy biztató mosoly kíséretébe az úr elé lépett.

 - Örülök, hogy újra láthatom magát – nyújtotta oda a kezét a fehér ruhásnak. – Üdvözlöm magát Londonban. Hogy telt az útja?

 - Köszönöm, Harry – paskolta meg a fiú hátát. – Minden rendben ment – recsegte mély hangjával. Külleme ellenére volt benne valami sugárzó, ami minden embert kissé megnyugtatott, míg Kirket a sötétség ezt az urat a fényesség vette körül. Igaza volt Kirknek, volt benne valami jó, ami az itt lévő emberek többségében hiányzott. – Apád?

 - Itt van valamerre – nézett körbe, de nem kellet sokat várni arra, hogy édesapja feltűnjön. Mosolyogva lépett elő és a férfit és egy barátias ölelésben részesítette.

 - Rég láttalak Jean! – nevetett fel.

 - Igen, egyetértek – bicegett odébb Jean. Sejtettem, hogy ő lenne a Francia maffiavezér, volt bennük valami, ami megkülönböztette őket a normális embertől.

A tömeg persze mihelyst észlelte, hogy minden rendben folytatták tovább az estét. A hangulat kissé javult és kezdett egy igazi bállá avanzsálni. Bennem is feloldódott valami, ami eddig nyugtalanított, persze még mindig ugyanolyan szarul voltam.

Josh tűnt fel mellettem és izzadó homlokkal rabolt el. Harry mosolyogva nyomott egy csókot az ajkaimra, majd utamra engedett. Értetlenül lestem Joshra, aki úgy tűnt mindjárt elveszti az eszméletét. Hajába túrva legyezgette magát.

 - Megérkeztek – suttogta a fülembe. Megértettem, hogy mire gondol. Megérkezett a „hadsereg”, ami ma azon volt, hogy legyőzze az ellenfelet.

 - Értem, mikor kell távoznunk?

 - Úgy tizenegy körül, addig nekünk is játszanunk kell a szerepünket. De, Del 11 után menekülj, azután már semmi sem lesz biztonságos. Ne érdekeljen senki és semmi, szedd a lábadat, mert a rendőrség téged is bűnösnek fog ítélni, érted? – nem válaszoltam csak bólintottam. 



Sziasztok!
Itt is lenne a következő fejezet! Nagyon köszönöm az előző részhez érkezett kedves szavakat! Remélem ez a rész is elnyeri a tetszéseteket és hagytok magatok után egy kis nyomot. Ez volt hát az utolsó előtti rész, ám még nem búcsúzkodom :)
Köszönök mindent!
Puszi Kira!

26. Fejezet

 - Öröm magukat egyben látni – csapta össze a tenyerét az előbb említett alak. Gyér haja egy tonnányi zselét igényelt magának. Sötét loboncaiban néhol egy-egy ősz tincs ütött otthont magának. Arcán pár ránc ékeskedett, bőre vörösen izzott. Öltönye kifogástalanul simult testéhez és messziről ki lehetett szúrni azt, hogy igenis foglalkozott a testével. Zakója feszült a karjain ezzel megmutatva előttünk erős bicepszét. Nem tippeltem 45-nél többre. Kifejezetten jóképű úr volt a maga módján. Mellette egy görnyedt hátú, sovány, szőke ifjú foglalt helyet. Szemei üresen fénylettek, míg ajkai cserepesre voltak száradva. Haja szemébe kókadozott és főnökének szöges ellentéte volt.

Még három ember foglalt helyet, egy vörös hajú, zöld szemű férfi. Kitűnt a többiekből ugyanis vörös haja egyáltalán nem a megszokott árnyalatú volt. Egészen neon vörösnek is lehetett mondani, egy répa is megirigyelné a színét, nem beszélve a szeplőktől tarkított arcáról. Fehérbőréből kitűntek a vörös pöttyök, melyek kiugró járomcsontján üldögéltek.

A bársonyzakós uraság, aki mellett ült egyáltalán nem tűnt kedvesnek, komor tekintettel mért végig bennünket sötét szemeivel, végül pedig egy fiatal férfi foglalt helyet. Bezárva ezzel a kört, mely egy mahagóni asztal körül foglalt helyet. Azt asztal tökéletesen passzolt a lakkozott ajtóhoz. Egy csomó irat hevert rajta és persze a pohárba öntött italok, az ajtó hirtelen kitárult és Mila tipegett be rajta egy kancsó vízzel. Arcára egy csábító mosolyt öltött és csípőjét erősen ringatva vonult végig az urakon. Férfi létükre erősen megbámulták Mila dús kebleit és hosszú kecses lábait, melyek végén egy tökéletes magassarkú pecsételte meg küllemét.

Sokan elutasították a kancsós lányt és csak maguk elé engedve gyönyörködtek rajta hátulról. Megforgattam a szemeimet és végre, újra Mr. Jones pattogó termetére tudtam figyelni, szeme sarkából ő is a lányt figyelte. Számomra ez kissé bántónak bizonyult, hisz Milát mennyien megbámulták, míg rám egy pillantást se vetettek, női önbecsülésem egy újabb zuhanó utat vett magának.

 - Igen, Mr. Legrand én is pontosan így gondolom – görnyedt össze Mr. Jones és acélkék szemeit le sem vette az úrról.

 - Foglaljanak helyet maguk is – intett felénk és az üres helyek felé Mr. Legrand. – Oh, milyen neveletlen vagyok a nevem Bestien Legrand – állt fel és tenyeremért nyúlva egy csókot lehelt rájuk. Mosolya kifejezetten egy ilyen csábító mosoly volt. Gondolom egy nőcsábász állt előttem.

 - Delani Fosphor – viszonoztam gesztusát.

 - Josh Evans…

 - A híres Steewens testvérek? – kacagott föl a vörös hajú. – Az egész alvilág magukról beszél, kifejezetten jól végzik a munkájukat, főleg maga Ms. Fosphor. Mr. Styles? Komolyan? Nem néztem volna ki önből – kortyolt bele az italába. Magához rendelte a ringatózó Milát és teleöntötte csillogó ezüst poharát.

Agyam persze egy pillanatra elborult és szikrákat szóró tekintettel meredtem a vigyorgó férfira.

 - Igen, uram jól hallotta a híreket – sziszegtem és levettem a kabátomat, mert kezdett a testemre sülni az anyag.

 - Jacob Ester – sietett a segítségemre Mr. Legrand és helyet foglalt a szőke mellett. – Ő itt Malcolm a segítőm, ő Mr. Fairchild és Mr. Ester – mutatott körbe a férfiakon. – Ms. Roe! Kérem távozhat – intett Milának, aki sértetten húzta fel pisze orrát és tipegve hagyta el a helyiséget.

 - És maga komolyan összeszűrte a levet Harry Stylesszal? Nem hiszek a fülemnek! – így a fekete szemű.

 - Pontosan, milyen éveket élünk meg, hogy a kémek már ilyen szabadok legyenek. Megáll az eszem! – értett egyet Mr. Ester.

 - Uraim nyugodjanak le, értesülésem szerint ez az egész Mr. Jones ötlete volt. Nincs igazam Robert? – nyájas hangjától kirázott a hideg. Főnökünk meglegyezte vöröslő arcát és elmosolyodott.

 - De kifejezetten az én ötletem volt – húzta ki görnyedt hátát. – Gondoltam így talán közelebb kerülhetünk Kirkhez.

 - És bevált az ötlete? – vágott közbe a vörös és szemrehányóan felvonta a szemöldökét. Kezdett ez az egész helyzet egy vitává alakulni, hogy kinek van nagyobb szava ki felett. Nem volt se kedvem se energiám, így estefelé egy kiadós vitához, így Mr. Legrandhoz fordulva elkezdet mesélni az összes dolgot, amit eddig kiderítettünk.

A férfiak kezdtek elcsendesülni és minden figyelmüket a hangomnak szentelték. Malcolm hevesen irkálgatott a füzetébe, míg az urak hátra dőltek bélelt székükben és erősen figyeltek minden szavamra. Josh persze néha besegített nekem, ha elakadtam, mégis a szó nálam volt és nem nagyon akart félbeszakítani, hogy hozzászóljon a beszélgetéshez. A vége felé a szám cserepesre száradt, így egy hatalmasat kortyoltam az előttem gyöngyöző vízből, mely jólesően kúszott végig a torkomon.

 - Értem, egy bál? Érdekes – dörzsölgette az állát az előbb említett úr. – Ez kifejezetten előnyös lenne számunkra, nem igaz Robert? – Mr. Jones erősen bólogatott és büszkén pillantott felém.

 - Ms. Fosphor kitüntetést érdemelne, gondoltam, lehet elárul minket így sok helyre helyeztem - egy kedves hölggyel - a házában poloskát, de semmi érdekes. Tartotta a szavát, hölgyem – mosolyodott el, mire én teljesen lefagytam. – Igen én túrattam fel a házát nap-mint nap, elnézését kérem – kacagott fel és egy mélyet hörpintett a vizéből. Ekkor, mintha csak egy filmben lennénk belépett Kitty és mosolyogva köszönt az összes itt lévőnek. Értetlenül meredtem a lányra, mire a vörös nyájasan megszólalt. – Ms. Wilde vállalta el a feladatot, néha napján még követte is önt…

 - Hogy merészelte? – csattantam fel kihátrálva a székemből, ami így csörömpölve hullott hátra. – Hogy merészel így belegázolni a magánéletembe?

 - Hölgyem…

 - Maradjon már csöndben! Ezt nem tehette. Mr. Jones!

 - Sajnálom ez beletartozott a feltételekbe – legyintett le. Josh nem szólalt meg. Zsörtölődve foglaltam helyet és ezek után egy kósza pillantást sem vetettem a vörös hajú úrra.

Mit képzelnek ezek magukról? Csak úgy belegázolnak a magánéletembe? Mi lett volna, ha valami intim dolgot tettem volna? Végig nézik, ahogyan lefekszem Josh-sal vagy éppen Harryvel? Hol itt a magánélet?

Josh észrevehette, hogy nem nagyon van jó kedvem, így forró tenyerét a combomra simította. Gondolataim egy másodperc alatt kitisztultak és csakis hevesen verdeső szívemre tudtam koncentrálni. Pillangóim felreppentek a gyomromban és egy merényletet kezdtek szövögetni ellenem.

Telefonom pittyegése zavarta meg az egész megbeszélést. Egy emberként fordultak felém. Mr. Jones szégyenkezve legyezgette egyre vörösödő fejét, míg engem szemeivel is képes lett volna meggyilkolni. Előhalásztam a zaklató készüléket és meglepődve vettem észre, hogy Harry írt nekem. Szívem egy perc alatt váltott gyorsvonat módba, míg gyomrom azonnal összeugrott. Josh észrevette, hogy ki írt, kezét levette combomról és maga elé meredve kezdett néma zsörtölődésbe.

Csak barátok.

Nyugtatgattam magamat. Felnyitottam a képernyőt és egy rövid, tömör üzenettel kezdtem szemezgetni.

Március 3. A házatok előtt. Legyél csinos…

Harry

Ennyi állt az üzenetben. Nem éreztem jól magamat, amiatt, hogy éppen elárulom őt, de testvérem képe azonnal otthont ütött az agyamban. Nem tehetem meg azt, hogy még több fiatalt sodrok a halálba, csupán amiatt, mert beleszerettem egy maffiózóba. Életem végéig kísértene a bűntudat, de azzal, hogy elárulom, ugyanazt a jövőt jósolom meg saját magamnak. Kínozni fog a gondolat, hogy elárultam a barátaimat, akik megbíztak bennem.

Utáltam, hogy ez a munkám, de egyben szerettem. Talán azért volt kevés barátom, mert mindig cserben hagytam őket. Emlékszem egyszer le kellet buktatnom egy dílert és a húgával kötöttem mély barátságot, mégis mikor elég információhoz jutottam kegyetlenül hátba szúrtam azzal a késsel, amit ő adott nekem. Azóta a sitten ül a testvérével együtt, akárhányszor elmegyek mellette csalódott és dühös tekintetével találom szembe magamat. Kételkedem azon, hogy valaha is a mennybe kerülök, hisz egy jó ember nem tesz ilyeneket.

Agyam most Houston körül kezdett forogni, mi lesz a húgával, ha lebuktatom? Ki fog rá vigyázni, ahogy elmagyarázta a szüleik nem megbízhatóak. Bűntudatom volt mindennel kapcsolatban, talán még Lionelt is sajnáltam, de mit tehetnék? Ha nem teszem meg a főnökömet és az egész emberiséget árulom el?

A szüleimet, akiknek megígértem, hogy lebuktatom őket. Apámért is meg kell tennem. Lehet, hogy éppen Houston ölte meg őt, vagy lehet, hogy ő adta el a végső heroin adagot Mike-nak. Nem lehet bűntudatom, amiatt mert lebuktatok pár bűnözőt, akik már ezer életet kiontottak. De mégis volt okuk arra, hogy erre az útra térjenek. Vegyük például Harryt, hiszen ő csak beleszületett ebbe a galibába, Ő nem tehet erről semmit, meg persze Lionel. Ártatlanok, mégis bűnösek.

Már nem tudom eldönteni ki a jó és ki a rossz, hogy melyikőjük oldalán kell állnom, mert szívem mást súg, míg agyam hevesen ellenkezik ellene. Kinek higgyek és milyen okból? Végül egy mély sóhajtás mellet az asztalra helyeztem a telefonomat, mint az éhes oroszlánok a húsra úgy vetették rá magukat. Ennyi, átálltam az egyik oldalra, úgyhogy közben lövésem sincs arról, hogy jól cselekedtem e. 

Sziasztok!

Itt is lenne a rész, az előző részhez érkezett aranyos kommenteket, nagyon köszönöm. Legalább tudom, hogy valaki olvassa a történetet :DD na mindegy remélem elnyeri a tetszéseteket ez a rész, mert nekem ezek még mindig nem a kedvenceim. Közelgünk a végéhez, de nem riogatlak benneteket ezzel. Még nem tudom biztosra, hogy akarok-e 2. évadot, de majd eldől.

Puszi Kira!

25. Fejezet

A házamban először leültettem egy kanapéra a barátomat és egy sokkal kényelmesebb ruhába bujtattam a testemet. Egy kék blézert kaptam magamra alá, pedig egy fehér pólót, amit beletűrtem kék farmeromba. Hajamat egy kócos kontyba rendeztem néhány tincset szándékosan elől hagyva.

Beleléptem a cipőmbe és Josh elé léptem, aki csendben figyelte a képeimet, amelyek (mint általában) a komódomon hevertek. Néhány anyával és apával, de a legtöbbön, mégis Josh-sal és Mike-kal álltam. Mosolyom lefagyott és a nappalimban álldogáló fiút kezdtem némán bámulni, annyira beleillet ebbe az egész helyzetbe, mintha a lakásomba festették volna. Lehunytam a szemeimet és Harryvel való utamra gondoltam, amit annyira élveztem és egyszer sem jutott az eszembe Josh, akkor most miért zaklat ennyire a gondolat, hogy Ninával láttam csókolózni?

Én tehetek bármit, de tőle tiltsak el minden nőnemű egyedet? Önző vagyok erre már úgy harmadikosan rájöttem, hisz én miket művelek? Csókolózok Harryvel és közben Josh-ról álmodozom. Tudtam, hogy ez így nem lesz jó, de mégsem tettem semmit. Választanom kell. Ő vagy a zöld szemű srác.

 - Indulunk? – szólt közbe semleges hanggal. Torkom azonnal elszorult és egy mély levegő vétel mellett léptünk ki a hűvös Londoni levegőre.

Cipőm sarka kopogott a szürke, kemény betonon, melyen már nem csak elszórtan helyezkedtek el mély kátyúk. Lábam alá nézve szedegettem azokat, de voltam olyan ügyes, hogy az egyikről nem vettem tudomást tehát a földön végeztem kiszakadt nadrággal és sajgó sarokkal. Felszisszenve kaptam a kezemet a fájó pontra, Josh azonnal mellettem termett és felkapart a földről. Zöldesbarna szemei aggodalmasan villogtak a félhomályban, amiben ballagtunk. Sötét még nem volt, de a nap már rég a horizont alá bukott. Az ég Angliához híven, szürkén húzódott el a fejünk felett esőt öntve magából. A hó már rég eltűnt a szemünk elől. A karácsonyi hangulatot keltő fehér buckák összeolvadtak és hatalmas pocsolyákat tettek ki az útszéleken. Persze a hideg nem tűnt el.

 - Figyelj a lábad alá – rázott ki gondolataim kusza menetéből. – Még eltöröd valamidet – nyúlt a kezemért, de rá sem tekintve húzódtam el forró testétől. Fizikai fájdalmat okozott a távolság, amit közénk húztam és ezt Josh is érezte. – Megmagyaráznád, hogy mi bajod?

 - Kérlek… - nyögtem ki fejemet az ég felé fordítva, ahonnan kis cseppekben hullt az eső.

 - Del, mire kérsz? Összezavarsz, egyik percben megcsókolsz, majd mit látok? Harryvel hancúrozol egy kocsiban. Döntsd már el, hogy kit akarsz!

 - Szerinted én tudom? – csattantam fel és egy lépést tettem felé. – Szerinted ha tudnám, hogy kit is akarok valójában akkor cikáznék én köztetek?

 - Neked áll följebb?

Szemeimet azonnal lesütöttem és nem is tudom, hogy mi vezérelt rá, de az ölelésébe vetettem magamat. Karjai közt elvesztem, míg fejemet a nyakába fúrva ejtettem meg pár könnyet, amik nem akartak a helyükön maradni. Térdeim megremegek, mikor illata az orromba kúszott. Részegítő.

 - Mi van veled, Del?

 - Jobb kérdés mi van velünk Josh? – duruzsoltam a fülébe. – Nem akarlak elveszíteni, pont most, amikor minden összeomlik körülöttem – bújtam még mélyebben az ölelésébe.

 - Barátok? – simította meg az arcomat. Szavait kegyetlenül gyötrődve ejtette ki dús ajkain, melyek most is egy szenvedélyes csókra csábítottak. Bár mikor nem? Közelébe érve csakis felejthetetlen csókjára tudok gondolni, de józan eszem megakadályozott abban, hogy valami orbitális hülyeséget kövessek el.

 - Ühüm…

Ezután tenyerei közé kapta az enyéimet és egy lágy csókot lehelt rájuk, gyomrom összeugrott és próbáltam észben tartani az előző párbeszédünket. Barátok. Semmi több, csak két legjobb barát.

 - Menjünk, mert elkésünk – húzott maga után és egy kedves mosolyt erőltetett gyönyörű arcára. Persze figyeltünk a környezetünkre, így két leopárdhoz hasonlóan surrantunk be a hatalmas bézs színű épületbe, amiről sokan azt se tudták, hogy éppen micsoda.

Beérve azonnal megcsapott a fahéj és a narancs jellegzetes párosának illata, karácsony révén minden kollégánk kezében egy hatalmas bögre pihent. Gőze lassan terítette be az aulát, ahol emberek tömkelege hemzsegett. A terem közepén egy hatalmas fenyőfa feszített. Zöld ágain fényes, csillogó vöröslő játékok lógtak, tövében pedig pár tökéletesen becsomagolt ajándék hevert.

Kollégáink azonnal ránk kapták a tekintetüket, mihelyst beléptünk a meleg épületbe. Arcukon döbbenet futott át és próbálták felfogni azt, hogy mit keresünk mi itt.

Egy apró test száguldott felénk és végül a mellettem álló srác nyakában kötött ki. Vékony derekáról azonnal felismertem Milát, aki magát meg sem hazudtolva egy mini fekete ceruzaszoknyát és egy mellig kigombolt fehér inget viselt, mellén az LSA kokárdáját viselve.

 - De jó, hogy itt vagytok! Annyira hiányoztatok – persze szavait nem nekem címezte sokkal inkább Joshnak, aki nem tudta eldönteni, hogy most ölelje vissza, puszilja meg vagy tolja el magától a ficánkoló lányt. – Nagyon jól nézel ki – kezdett neki a tipikus flörtnek, amit mindig megejtett, ha Josh a közelében volt. Persze ez már hozzá nőtt az imidzséhez. Megforgattam a szemeimet és az órára pillantva elállt a lélegzetem. Már rég a megbeszélt helyen kellett volna lennünk, karjaimat Josh tenyere köré fontam és egy erős rántással húztam el onnan. Értetlen tekintetét azonnal megkaptam, de az órára mutatva azonnal leesett neki is. Lábainkat kapkodva siettünk az úti célunk felé.

Átvágva a hosszú, szűk folyosón azonnal egy kereszteződéshez értünk, innen jobbra fordulva egy nagyobb aulán vágtunk át. Karácsonyi díszek lógtak le mindenhonnan, fenyőfák illata lengte körbe a teret. Az üres folyosók zengtek a lépteinktől és átkoztam Mr. Jonest, hogy ilyen messzire kellett helyeznie azt a fránya megbeszélő termet, vagy mit. Josh mellettem lihegve szedte hosszú lábait és csak ekkor tűnt fel előttünk a keresett mahagóni ajtó. Egy hatalmas koszorú feküdt a faragott csodán és persze egy ne zavarj tábla helyezkedett el annak közepén.

Egy mély lélegzetet véve megnéztem magamat a csillogó ajtóban és elszörnyedve vettem észre zilált külsőmet. Hajamat kibontottam és ujjaimmal próbáltam megzabolázni zavart tincseimet, míg ruhámat igazgattam magamon. Josh karomat megfogva kopogott kettőt és behúzott maga után.

Sejtettem, hogy a megbeszélés már nagyban folyni fog, mégsem számítottam ennyi öltönyös alakra. Ki sem tűntek a tömegből egyforma fekete zakók és nyakkendők pillantottak vissza ránk, Mellettem Josh megfeszült és megbánva pillantott felpattanó vörös fejű főnökünkre. Arca izzott a dühtől és kidüledező szemekkel szelte a levegőt köztünk. Akár a füléből még füst is szállhatott volna fel, meglehetősen zabos volt a késésünk miatt.

 - Hol voltak maguk? – sziszegte fogait megcsikorgatva. Homloka verejtékezett és csillogó cseppekbe rendeződve folytak végig az arcán. Haja zilált volt, nem egyszer nyúlhatott oda a kezeivel, és persze öltönye nem volt kifogástalan, mint a helyet foglaló urak többségének. Hónalja alatt egy fekete folt díszelgett, mikor a terembe egyáltalán nem volt meleg, sőt talán hűvösnek lehetett mondani az időjárást.

 - Elnézést a késésért… - kezdett Josh a magyarázkodásnak, de egy úr félbeszakította és kéjesen vigyorgott ránk. 

Kedves olvasóim!

Itt is lennék a következő fejezettel. Az előző részhez egy roppantul aranyos kommentet kaptam, ami kedvre derített, így meg is hoztam a következő részt! Mivel a történetet befejeztem, nyugalom még nem ez az utolsó rész, de közeleg a vég, sajnos. 

De még nem búcsúzkodok, mivel befejeztem a történetet a részek nem fognak mostantól késni, ezerszer átolvastam minden részt és csak reménykedni tudok benne, hogy tetszeni fog nektek a vége. Áá ne szaladjunk ennyire előre! Köszönöm a pipákat és remélem írtok ez alá a rész alá is egy kis szösszenetet. Nem ez a legeseménydúsabb rész, amit valaha írtam, de a következőkben lesz még elég akció, ígérem! Addig is további szép napot Mindenkinek!

Puszi Kira!

Ut.: a képen Josh látható ;)